Viviterra
Ahimsza
Épp csak hajnalodott. Még mindenki aludt. - Bzzz, bzzzzz.... - Ahimsza hadonászni kezdett rövidke szárnyaival, hogy a csőre végére folyton rászálló méhecskét elzavarja, de annak csak nem akarózott más pihenőhelyet keresni. Ahimszának viszont felébredni nem akarózott: - Hess, hess innen, aludni akarok! - kotyogta félálomban, meg-megrázva apró, élénksárga, pelyhes fejecskéjét. - Már megint pitypangnak néz - gondolta sóhajtva. De aztán, ahogy lassan feleszmélt, eszébe jutott, hogy a tegnap esti mazsola után, amit vacsorázott, bizony elfelejtett fogat, akarom mondani csőrt mosni... - Biztos édes-ragacsos még a csőröm vége - gondolta, és miután sikerült álmos szemét többé-kevésbé kinyitnia, próbált erősen odabandzsítani a kérdéses testrészre, hogy jobban szemügyre vegye. - Ááá - kiáltott....volna, ha az a fránya csőr össze nem ragadt volna. Így viszont mukkanni is alig tudott. A formás, piros csőrből alig látszott ki valami, annyi szalmaszál, tollpihe, és más piszok ragadt már rá, sündisznóként ezerfelé állva szanaszét, közvetlenül az orra előtt. Akkora gombolyag fedte a pici csőrt, hogy Ahimsza alig látott ki mögüle. A fészekben hanyatt fekve, vékonyka virgács-lábaival megpróbálta lekapirgálni magáról, de csak azt érte el ezzel, hogy lábikói is ragacsosak lettek.. mintha egy ragadós talpú tollmamuszt húzott volna fel magára.
- Most mit csináljak? - töprengett magában, hanyatt fekve, lábbal az égnek, és mint máskor, ez alkalommal is rögtön kisgazdája, Zsuzska jutott eszébe. Megkönnyebbült. Ő mindig ott volt, ha segítségre szorult, amióta csak az eszét tudta. Na jó, az nem volt annyira régóta, lévén hogy egész pici csibe volt még, de az biztos, hogy Zsuzska úgy élt Ahimsza első emlékeitől kezdve benne, mint maga A Megmentő. Azám, de most nem tud vékony magas hangon sipítozni Zsuzskáért, hogy akkor szokott, ha bajba került - és ez elég sokszor elő szokott fordulni vele, úgy napjában ötször-, úgyhogy muszáj lesz gyorsan-hamar bezörgetnie a Nagy Ólba -az emberházba- Zsuzskáékhoz.
Kikászálódott még langymeleg fészkéből, és a ragacs cuppanós hangjaitól kísérve nehézkesen lépegetve kezdett vékonyka fonál-lábain...BUMM, egyenesen neki a körtefának. - Aúú - hangzott inkább a fejében, mintsem odakint panaszos kiáltása, de szerencséjére a jól kipárnázott ragacs-gombolyag felfogta az ütközést, és Ahimsza - hangyányi szédelgés után- fejét okosan kissé lehajtva, hogy kilásson a gombolyag mögül, végül sikeresen feltotyogott a Nagy Ól lépcsőjének aljáig. Itt folytatódtak a bajok. Ahimsza még sosem volt a Nagy Ólban - Anya szigorúan megtiltotta, hogy a család bármely állatkája akár csak egyszer is betegye a lábát-, így még sosem állt szemben a lépcsőmászás problémájával sem. Minél közelebb merészkedett a lépcsőhöz, az annál hatalmasabbra nőtt előtte, és az első fok előtt ácsorogva már szédült attól is, ha csak felnézett. Körben szanaszét a tegnapi mazsola-vacsora maradékai hevertek, még tegnap este osztogatta bőkezűen Zsuzska húsos, kis tenyere a finom csemegét hol neki, hol saját magának. Ahimsza fintorogva (már ha csőrrel lehet egyáltalán fintorogni) sóhajtott, mert már hallhatóan a reggeliért reklamált a gyomra, de beragadt csőre kényszerű megálljt parancsolt sóvárgásának.
Próbált ugrálva felröppenni, legalább az első lépcsőfokra, de ragadós kis talpacskái minduntalan csúsztak-odatapadtak a kőhöz, nagyokat cuppanva, akár egy kis békáé. -Ez így nem fog menni. - gondolta magában - de gyorsan ki kell találnom valami okosat, mielőtt a társaim felébrednek, és megtalálják a mazsolákat! Azok az én kedvenc csemegéim! Igen, Ahimsza bolondult a mazsoláért, és így nyár elején, amikor a szőlő még nem érett a hátsókertben, - ahova a kerítésen könnyedén átbújva sokszor beosont csemegézni, többek között töppedt, mézédes szőlőszemeket- kénytelen volt Zsuzskától kunyerálni. Ez amúgy nem volt túl nehéz feladat, Zsuzska is imádta a mazsolát, és szívesen eszegettek a kettesben kertben vagy a babaházba elvonulva. Ahimsza tudta, hogy Zsuzska minden állatkáját szereti, aki velük élt: Fügét, a macskát, Zoknit, a kutyust, Bónót, a bocit és Tofut, a nyuszit, de azt is tudta, érezte, hogy ő, a kiscsirke a kedvenc, hisz mi másért osztotta volna meg Zsuzska a mazsoláját csakis ővele? - Semmi kétség, amilyen kicsi, olyan kivételes vagyok! - gondolta büszkén, és kihúzta magát, kidüllesztve pöttöm mellét. De hamar alábbhagyott benne a lelkesedés, amikor megint felpillantott az előtte tornyosuló lépcsőrengetegre, és bosszúsan gondolt arra, hogy kicsinek lenni bizony legtöbbször inkább hátrány...
A harciasság és az eltökéltség azonban csöppet sem volt kicsi Ahimszában! A kert többi lakója mind tudta, bármikor számíthatnak gyors észjárására, és remek ötleteire, még ha némelyik -mondjuk ki- kifejezetten vad is volt. Mint amikor Zsuzska nemrégiben fent ragadt egy szilvafán, és nem mert egyedül leugrani az alsó ágról. Akkor is Ahimszának támadt az a remek ötlete, hogy Bónó, a boci hátára ereszkedjen le óvatosan, és így nem is kellett Anyának bevallaniuk, mi történt. Ha megtudná, akkor Anya biztos nem engedné Zsuzskát újra arra a fára, bármennyire is szereti Zsuzska a szottyos szilvát. A közös kis titok még jobban összekovácsolta a társaságot: ha Zsuzska fát mászott, Bónó készenlétben ácsorgott a fa alatt, Zokni kutya őrségben állt a háznál, a többiek meg.... türelmesen várták a szilvaesőt, amivel Zsuzska hálálta meg a csapat segítségét.
Most viszont teljesen egyedül kell megoldania a lépcsőmászás problémáját, és ha lehet, sürgősen, ha enni akar abból a mazsolából, mert Tofu, a falánk nyúlhaver -akit szeretünk, tisztelünk, meg minden- de bizony porszívóként cikázva szedegetné össze a mazsolákat...
Ahimsza már arra is gondolt, előbb összegyűjti és jól eldugja a mazsolakészletet, és csak aztán találja ki, hogy jut fel a lépcsőn, de rájött, csukott csőrrel nemigen tudná ezt véghezvinni, csak ha odaragasztaná a nyúlós, szemeket valahogyan a csőréhez.... -Hoppá, megvan, ragasztás! - Hogy erre nem jött rá eddig! Hiszen olyan tapadósak már ezek a mazsolaszemek, hogy akár a lábikóira is klassz ragacs-bakancsot csinálhatna belőle, amivel egyszerűen fel lehetne menni...hmm, akár még a falon is! Gondolkodás nélkül, rögvest beleugrott egy kisebb mazsolakupac átmelegedett, nyúlós masszájába és.... ott is maradt... Se előre, se hátra. Csapdába esett! A kiscsibe nem volt elég erős, hogy kiverekedje magát ragacsból, és minél inkább küzdött, annál jobban beleragadt a trutyiba: már a fejecskéje és a szárnyai is az összeragadt tollpihéktől voltak csatakosak. Egy kis idő múlva kifáradt a ragaccsal való hadakozásban, már csak pihegni tudott résnyire nyitott csőrén keresztül. - Most aztán jól nézek ki....mozdulni sem tudok, segítséget hívni sem tudok... Gondolkodj, gondolkodj!! - sürgette magát kétségbeesetten. - Megvan, le kell mosnom, azaz vizet kell szereznem! De honnan?- Hirtelen ötlettől vezérelve felnézett az égre, de persze az azúrkék égen nem látott egyetlen szép, kövér, esőt hozó felhőt sem, ami lemosta volna róla a ragacsot. És az itatótálka is - bár csak alig egy cicányira volt tőle- most nagyon távolinak tűnt. Mikor épp sírva fakadt volna fáradt kétségbeesésében, hirtelen valami meleg dolog érdesen-puhán végigsimította. És megint! És megint! -Mi ez? - Esetlenül körbeforogva vette észre végül maga mögött Bónó boci ismerős lábait. Megkönnyebbülve felnézett. A boci kedvesen dorgáló tekintete - és ....oooáááá... reeeengeteg nyála!!...- felszabadító nyári esőként hullott rá. De Ahimsza kicsit sem bánta, hiszen eközben a boci szeretetteljesen nyalogatta róla a ragacsot, tetőtől - ööö.. akarom mondani taréjtól - talpig. Ahimsza hálásan tartotta oda összeragadt pihéit. A ragacs csak lassan engedett, de végül Ahimszának sikerült elrebegnie egy -Köszönöm, Bónó!!-t, mikor végre kiszabadult az édes fogságból.
Ekkor lépett ki Zsuzskababa az ajtón, teljes reggeliző-szettben: sárga foltos előkéjével a nyakában: - Ajimsáááá....mazsojááá!! - pöszítette világgá, és Ahimsza - hanyatt-homlok szaladt, de ezúttal - életében először - az ellenkező irányba...
VÉGE
Bihari Csaba
Falusi mesék
Mese a kukoricáról
Nagyon régen és nagyon messze innen, élt egyszer két hatalmas király. Vagyonuk tömérdek, katonájuk tengernyi volt. Az egyiket Kóficnak hívták, a másikat Bóficnak. A királyok nagyon irigyelték a másik hatalmas vagyonát és szerették volna megszerezni bármilyen áron. Készülődtek a háborúra. A hadseregük egyre nagyobb és nagyobb lett. A katonáknak hatalmas bajszuk volt és szép aranyos csákójuk. De nemcsak hadserege volt a két királynak, hanem két szép gyerekük is. Kóficnak egy lánya, Bóficnak egy fia.
Kófic király lánya olyan szép volt, hogy a napra lehetett nézni, de rá nem. Bófic fia derék, sudár, bátor legény volt.
Hogy, hogy nem a két fiatalnak egy szép nyári napon ugyanakkor támadt kedve kilovagolni és útjuk ugyanazon az ösvényen vezetett. Összetalálkoztak, egymásra néztek és rögtön egymásba szerettek. Ezután többször találkoztak, beszélgettek, kézen fogva sétálgattak, és egyszer elhatározták, hogy ők összeházasodnak. Hazamentek és mindketten elmesélték királyi apjuknak, hogy mi történt velük.
Dúlt-fúlt Kófic király, mérgelődött Bófic király.
- Ha még egyszer találkoztok halál fiai lesztek mindketten! – kiabáltak mérgesen gyermekeikre.
Mindkét király úgy gondolta, hogy itt az alkalom, most végre lecsap a másikra. Összetrombitálták hát a hatalmas hadseregeket és elindultak, hogy megküzdjenek egymással.
A királyfi és a királylány rémülten menekültek el otthonról és újra összetalálkoztak a réten egy hatalmas, magányos tölgyfa alatt. Elmesélték egymásnak, hogy mi történt és elkezdtek tanakodni, hogy mit is tehetnének?
- Én majd segítek rajtatok!- szólalt meg egy hang a fejük felett.
- Ki vagy te?- kérdezte a két fiatal egyszerre.
- A tölgyfa tündére vagyok és egyszer hatalmamba áll segíteni két szerelmesnek. Menjetek a csatatérre és meglátjátok mi történik.
A királyfi és a királylány nyomban lóra pattantak és a csatatérre vágtattak. Lássatok csodát! A két ellenséges hadsereg helyett két kukoricatábla állt egymással szemben. A földek végében a két király toporzékolt mérgében, hogy elmaradt a csata. A katonák kardja
kukoricacsövekké változott, hatalmas bajszukból lett a kukorica bajusza, az aranyos csákó lett a növény címere.
Mit volt mit tenni a két király kibékült, és a fiatalok is összeházasodhattak. Az esküvő utáni lagzin a szakácsok olyan finom kukoricalepényt sütöttek, hogy aki ott volt a mai napig emlegeti.
Mese Tyúkocskáról és Kakaskáról
Pirostarajú Kakaska volt a baromfiudvar királya. Nagyon szép hangja volt, és az összes tyúk hallgatott rá. Az egyik reggel Kakaska felkelt, kiállt az udvar közepére, nagyra tátotta a csőrét, de bizony olyan halk kukorékolás jött ki a torkán, hogy arra még az éber tyúkok se kelletek fel. Nagyon megijedt a kakas, hogy mi lesz így vele?
A tyúkok is észrevették, hogy a kakasnak nincs olyan szép hangos nótája. Mérgesek lettek és elzavarták az udvarból. Szegény Kakaska bánatosan bújdokolt, bandukolt az úton. Egyszer csak egy kendermagos tyúkocskával találkozott.
- Hová mész, atyafi? – kérdezte Kakaska a tyúkocskát.
- Csak úgy a csőröm után – felelte a tyúkocska.- És te hová tartasz?
- Megyek amerre a szem lát – felelte a kakas.
Miután ilyen szépen megismerkedtek, elmesélték egymásnak, hogy mi is történt velük. Kendermagos Tyúkocskát is elzavarták a tyúkudvarból, mert olyan apró tojásokat tojt, mint egy gombostű feje. Mivel ilyen jól egymásra találtak, együtt vándoroltak tovább.
Mentek mendegéltek, míg egy faluhoz nem értek. De milyen falu volt ez! Törpék laktak benne, apró emberek, apró házikókban. A törpék nagyon megörültek a két vándornak, hiszen a Kendermagos Tyúkocska apró tojásai pont nekik valók voltak. A Kakaska halk kukorékolásának örültek csak igazán, hiszen egy rendes hangú kakas hangjától betörtek a házaik ablakai.
Így aztán a kakaska és a tyúkocska igazi otthonra találtak. Nem búsultak a régi otthonuk után, mert rájöttek arra, hogy bármilyenek vagyunk, lesz olyan, akinek mi leszünk a legszebbek, legjobbak, leghasznosabbak.
Hol volt, hol nem volt, volt egyszer egy egészen kicsi ország, amelyet Kedebennek hívtak. Az ország egyetlen városának faházait hatalmas fák törzseire építették, közöttük függőhidakon és csigalépcsőkön lehetett közlekedni. A város lakói sosem ereszkedtek le a földre, számukra az ismeretlen, veszélyes és tiltott terület volt.
Az országot a herceg irányította, aki a bölcsek tanácsával együtt hozta meg döntéseit, amelynek köszönhetően a város minden élőlénye szabadon és boldogan élhetett.
A legboldogabb mégis a hercegi pár volt, mert egy meleg nyári hajnalon egy kislány érkezett hozzájuk, akit Annabellnek kereszteltek el. A kis hercegnőt nagy szeretetben nevelték, gyorsan cseperedett. Először beszélni tanult meg, majd járni – s amint első lépéseit megtette, máris elindult, hogy felfedezze a várost. Szívesen játszott a többi gyerekkel és az állatokkal is, hangos kacagása sokszor betöltötte a fák lombjait.
Annabell hercegnő vidám, jószívű és okos teremtés volt, bájos cserfességét mindenki nagyon szerette, így amikor közeledett a nap, az egész város örömmel készült a hatodik születésnapjára. A mókusok diót és mogyorót, a madarak tojásokat ajándékoztak a szakácsoknak, hogy tortát süthessenek, a szabó pedig éjjel-nappal a születésnapi meglepetés-ruhán dolgozott.
És elérkezett a várva-várt nap!
Annabell hercegnő korán kelt, a szokásosnál is alaposabban fésülködött, a legszebb hajcsatokat tette a hajába – és közben egyre csak mosolygott, hiszen nagyon várta már a számára legfontosabb ünnepet. Amikor reggeli után kilépett a kapun, elámult a látványon! A fákat virágkoszorúk díszítették, minden hídon és lépcsőn rá váró emberek álltak, a fák ágai pedig meghajlottak a rengeteg állat alatt.
Csend volt, majd mindenki egyszerre kiáltott fel: Boldog születésnapot, Annabell hercegnő! A hercegi pár pedig eközben átadta az ajándékot. Annabell megilletődve bontotta fel a csomagot, majd hangosan ezt kiáltotta:
– Köszönöm mindenkinek! – és közben halkan megkérdezte a szüleit: – Felpróbálhatom? Szinte meg sem várva a választ felszaladt a szobájába, és pár perc múlva már az új, rózsaszín és lila színekben pompázó ruhájában tért vissza, hogy elfújja a születésnapi gyertyákat, majd mindenkivel közösen elfogyasszák a tortát.
Ekkor azonban óriási viharfelhő úszott a lombok fölé. Pár perc múlva már óriási szél tépte a fák leveleit, hatalmas cseppekben hullott az eső, és megjelentek az első villámok is.
– Jajj, a szülinapom! – suttogta könnyes szemmel Annabell hercegnő. Ott állt az esőben, és nézte, ahogy mindenki a házába menekül.
– Annabell, gyorsan gyere be! – kiáltotta a herceg, de hiába.
A következő villám ekkor belecsapott a hercegi otthonba. A fa derékba tört, és az égő lomb a házzal együtt recsegve-ropogva a mélybe zuhant.
Annabell hercegnő sikoltása az egész városban hallatszott, s nem tudta abbahagyni a zokogást. Csak állt a facsonk tetején, és a mélységet bámulta.
A vihar csak egy óra múlva csillapodott. A hercegnőt meleg takarókba burkolva próbálták vigasztalni, de hiába. A legbátrabb katonák önként jelentkeztek, hogy leereszkednek a földre, hogy megtudják, mi történt. Több kötelet is össze kellett kötniük, hogy le tudjanak mászni, és csak nagyon lassan tudtak haladni. A földön, a sötétben csupán a ház egy részét találták meg, a hercegi párnak azonban nyoma veszett – a folyóvá áradt patak sodorhatta el őket…
Annabell hercegnő megköszönte a híreket, lepihent – de titokban elhatározta, hogy éjszaka elindul, és megkeresi a szüleit, mert remélte, hogy még életben vannak.
Annabell hercegnő hajnalban ébredt. Enni- és innivalót csomagolt, és pár hasznos dolgot is magával vitt az útra. A kötél szerencsére még a fához volt erősítve, így elkezdett lefelé mászni. Egyre jobban fájtak az izmai, a tenyerét kidörzsölte a durva kötél – de nem állt meg. Már reggel volt, amikor leért a sötét, hideg földre. Készített egy fáklyát, tüzet gyújtott, és annak fényénél kutatott a ház maradványai között. Nagyon elszomorította a látvány…
Leült, és épp evett egy keveset, amikor az egyik bokor mögül egy hosszú fülű, bolyhos kis állat ugrott elő. Soha nem látott még hasonlót.
– De furcsa kis mókusok élnek itt lent… – gondolta. – Gyere, ne félj, nem bántalak! – hívogatta a kis állatot.
– Szólíts Boróka Tappancsnak! – suttogta a nyuszi, és közelebb ugrott.
Annabell hercegnő simogatta Boróka Tappancsot, aki elmesélte, hogy régóta él itt egyedül… és örömmel csatlakozik hozzá.
A patak mentén indultak el. Már órák óta mentek a sötétben, amikor hirtelen avarzörgésre lettek figyelmesek. Boróka Tappancs a füleit hegyezte, Annabell hercegnő a hang irányába tartotta a fáklyát – de nem láttak semmit. A következő pillanatban azonban óriási vadkan rohant ki egy nagy bokor mögül, és egyenesen feléjük tartott…
Annabell hercegnőnek eszébe jutott, hogy talán ez az állat is rosszul lát a sötétben, ezért felkapta Boróka Tappancsot és balra dobta, ő pedig jobbra futott. A vaddisznó dühösen kereste őket, majd megérezte a nyúl szagát, és elindult felé.
Boróka Tappancs remegett, félt, a füleit mozgatta, és elkezdett furcsákat mondani:
– Jajj, Törpenyúlanyám, erdőfacsemete, vadvirágosrozmaring… gesztenyeleves – és eközben a fülei egyre közelebb kerültek egymáshoz. Amikor a két füle összeért, éppen ezt mondta: – Óriás griffmadár – és ekkor váratlanul, a semmiből egy hatalmas madár csapott le, karmaival a vadkan hátába kapott, és elrepült vele.
– Nem tudom, hogy csináltad, de nagyon örülök neked! – kiáltotta Annabell hercegnő, és hálából egy hajából kivett szalagot kötött új barátja nyakába.
Újra elindultak a patak mentén. Minél több idő telt el, annál világosabb és melegebb lett az erdő, ennek mindketten nagyon örültek. Egyre több gyümölcsöt és virágot is találtak, így jóllakva láttak neki a menedék-építésnek – ágakból és levelekből tetőt, száraz fűből ágyat készítettek maguknak.
Másnap reggel útravalót csomagoltak, és indultak tovább. Annabell hercegnő néha az ölében vitte Boróka Tappancsot, mert a nyuszi hamar elfáradt a nagy ugrálásban. Estére kiértek az erdőből, és megdöbbenve látták, hogy a patak egy szakadékban tűnik el…
- Milyen sok ember jár mostanában errefelé – hallottak egy vékonyka hangot. Amikor lepillantottak, észrevették a hang gazdáját, egy kis tüskés állatot. Ő egy sün – súgta Boróka Tappancs Annabellnek.
- Üdvözöllek, kedves sün! Megkérdezhetem, hogy nem láttad-e a szüleimet errefelé?
- Micsoda kérdés! – dohogott a sün. – Szerinted kérdeztem bármit attól a két embertől, akik egy gerendába kapaszkodva úsztak a vízesés felé?
- A vízesés felé… – Annabell hercegnő hangja elcsuklott. – ...És mi van a vízesés után?
- Úgy nézek én ki, mint aki valaha beleugrott abba a feneketlen szakadékba? – méltatlankodott a sün. – Egyébként nem zuhantak le, ha erre vagy kíváncsi.
- Jajj, de jó! – sóhajtott megkönnyebbülten Annabell hercegnő.
- Jó-jó? Nem mondtam, hogy jó! Egy sárkány kapta el őket zuhanás közben, és elrepült velük. Micsoda kíváncsi népség! – mormolta a sün, és apró lábain gyorsan elfutott.
A csendet Boróka Tappancs törte meg.
- Annabell, te tudsz repülni vagy úszni?
Ilyen gyors válaszra azonban ő sem számított, a hercegnő ugyanis felkapta és beugrott vele a vízbe.
- Ez itt egy vízesés, mit csinálunk?! – kérdezte rémülten Boróka Tappancs.
- Úgy láttam az erdőben, veszély esetén csodákra vagy képes! – kiabálta a hercegnő a vízesés egyre erősödő robaja mellett.
- Jóságos szőrmenyulak, meg fogunk halni! – kiáltotta Boróka, majd nemcsak fázni, remegni is kezdett. Egyre közelebb kerültek a szakadékhoz, és végre elkezdett összefüggéstelenül beszélni:
- Padlizsánuborka… tücsökhegedűhúr… fűszálhasogatás… madáreső,,, – az utolsó szónál összeértek a fülei, az ég pedig hirtelen megtelt madarakkal, akik csőrükkel megragadták a két vizes vándort, és repítették őket felfelé.
- Kérlek titeket, lefelé repüljetek! Meg kell találnunk a szüleimet! – kérlelte őket Annabell hercegnő, mire a madárraj készségesen ereszkedni kezdett.
Egész éjjel szálltak, a ruhájuk is megszáradt, mire földet értek.
- Ez a sárkány birodalma, sok szerencsét kívánunk! – csipogták a madarak, és eltűntek.
Félhomály volt, de azért lehetett látni a fekete fákat, a fekete dombokat és a sárkány fekete várát.
- Mi a terved? – kérdezte Boróka Tappancs. – Kérlek, Annabell, ne mondd azt, hogy egyszerűen besétálunk, te pedig megint arra számítasz, hogy megijedek, és csoda történik…
- Ez is egy jó terv… – mosolyodott el a hercegnő, – de arra gondoltam, együnk valamit, pihenjünk, és aludjunk rá egyet!
Így is tettek. Tüzet gyújtottak, majd elővették az erdőből hozott gyümölcsöket, s miután mind megették, fáradtan bújtak össze.
Reggel hatalmas ordításra és szélviharra ébredtek – a sárkány csapkodott felettük. Annabell még magához sem tért, Borókának pedig megijedni sem volt ideje: a sárkány felkapta őket, a várához repült velük, és rájuk zárta a börtön ajtaját.
A sötét cellában Annabell hercegnő sírni kezdett.
– Azt hittem megtaláljuk őket… azt reméltem, kiszabadíthatjuk őket… – zokogta.
Ekkor egészen közelről megszólalt két hang:
– Annabell! Kicsi lányom! Hogy kerültél ide? – A hangok gazdái végül tapogatózva közelebb jöttek, és boldogan ölelték magukhoz a lányukat és kis barátját.
- Anya, apa! Ne haragudjatok! Értetek jöttem, de most én is fogságba kerültem! Boróka Tappancs talán segíthetne hazajutni, de azt hiszem, csak akkor működik a varázsereje, ha veszélyben van az élete…
- A kastélyból ki tudunk jutni! – mondta erre a herceg. – Tegnap találtam egy titkos csapóajtót, a járat lefelé visz… de ha arra indulunk, nincs visszaút!
- Próbáljuk meg! Itt nem maradhatunk! – válaszolt Annabell hercegnő, s egymás után csúsztak le a titkos alagúton. A várat körülvevő vizesárokban találták magukat, így piszkosan, vizesen, de végre szabadon kiúsztak a partra. Futásnak eredtek. Menedéket szerettek volna találni az erdőben, mielőtt a sárkány észreveszi és utoléri őket…
Már csaknem elérték az első fát, amikor a sárkány felszállt a vár egyik bástyájáról. Dühösen ordított, gyorsan csapkodott a szárnyaival, már majdnem elérte Annabell hercegnőt, amikor Boróka Tappancs ismét nagyon megijedt, remegni kezdett, és furcsa szavakat mondott:
- Tűzálló pamacsfarok… pitypangleveskocka… nyúlbukfenc… –s amikor összeértek a fülei, ez jutott az eszébe: – kezesbárány…
Erre a szóra a sárkány fehérré változott, pikkelyeiből szőr lett, és illedelmesen megkérdezte:
- Mit tehetek értetek?
- Vigyél haza minket! – kérte Annabell hercegnő. Mindannyian felmásztak a sárkány-bárány hátára, egész nap és egész éjjel repültek, míg végül hazaértek.
A város közben fekete gyászba borult, mivel mindenki azt hitte, elvesztették a hercegi családot – de amikor meglátták őket, hatalmas örömujjongásban törtek ki. A szakács új tortát kezdett sütni, a szabó még szebb ruhát készített, hogy illőképpen megünnepeljék hazatérésüket és a hercegnő hatodik születésnapját.
Itt a vége – és az ünnepség után Boróka Tappancs szeretett volna hazafutni véle, ezért a herceg egy új lépcsőt készíttetett, amely egészen a földig ért, hogy új barátjuk bármikor meglátogathassa őket, és a város lakói is megismerhessék a lenti világot.
Holnap találkozzatok ti a törpenyúllal!
KASZA KRISZTINA
AZ ERDŐTŰZ
Telt múlt az idő az erdőben, és lassan Trivadar is növekedni kezdett. Az erdő lakói mindíg furcsán néztek nyuszi mama után, mikor tolta a babakocsiban a három csöppséget, és megjelent a kis Trivadar három fülecskéje. Pár évre rá ugyanilyen furcsán néztek rá társai is, mikor az első nap kezdődött az állatiskolában. Trivadar ennek ellenére élte az erdő állatainak hétköznapjait, hol boldogan játszva a többiekkel, hol szomorkodva nézve magát a tükörben esténként.
-Mért vagyok én más, anya?-kérdezte néha este, fülmosás közben.
-Te különleges vagy, kicsim!-felelte nyuszimama
-De a gyerekek csúfolnak, hallom mind a három fülemmel, akárhogy suttognak! Propellerfülűneknek meg másféleszűnek neveznek...de én nem érzem magam másnak.
-Figyelj, gyermekem!Ne hallgass sose rájuk, mindíg csak rám, és azokra, akik szeretnek!Egy napon majd bebizonyítod, hogy különb vagy bárkinél!Meglátod! A nyulat nem a külső alapján ítéljük meg, hanem tettei szerint!
És egy szép napon milyen igaza lett….
Trivadar és testvérei épp esti lefekvéshez készülődtek, mikor nyuszipapa bereteszelte az ablakokat:
-Ma vihar készülődik, érzem, és az időjós poloska is ezt mondta!Legjobb, ha bezárkózunk éjjelre!Írány az ágy!-mondta,és lefektette a kicsiket.
Csöndes éjjel ereszkedett az erdőre, csak Trivadar nem tudott elaludni, kis fülecskéit gyűrögetve próbálta álomba ringatni magát. Éppen egy aznapi veszekedésen gondolkozott, azon, hogy vajon mért őt gyanúsították az iskolai ebédlőben a tányérok leverésével,és mért nem a tettest, Varjú Verát?
-Biztos a fülével sodorta le!-kiabálták, és a tanár sem védte meg.
- Azt hiszem, sétálok egyet a kertben - mondta magának, és kireteszelte az ajtót. Hűvös szellő lebegte körül de ő nem törődött vele, gondolatai egyre csak cikáztak. Éppen elért a kert végi kis padhoz, mikor baljós hangok ütötték meg a füleit (mind a hármat!): Recsegés, ropogás, és sistergés. Nagyon messziről jött a hang, de rossz érzése támadt, berohant a házba, és próbálta felébreszteni apukáját:
-Apa, apa!Ébredj, valami zajt hallok, és egyre közeledik!
Nyuszipapa kikászálódott az ágyból, és dideregve kiment az ajtóig.
–Jajj,fiam, éjjel van, és hideg, mért vagy még ébren? Nem hallok semmit, nyugodj meg, és aludj! Ha baj lenne, Csótány Csongor már riadót fújt volna!- azzal visszafeküdt.
Tivadar nem tudott megnyugodni, döntenie kellett.” Hinnem kell magamnak, hinnem kell a füleimnek!Hallom a hangokat!”- azzal elrohant.
Egyenesen Varjú Vera házához szaladt,és bekiáltott a csukott ablakon:
Varjú papa álmosan kiáltott ki:
-Ki az és mit akar ilyen későn?
-Én vagyok az , Trivadar!Baj van, érzem!..Vagyis hallom!Valami recseg ropogva közeleg!Repülj fel az erdfő fölé KÉRLEK és nézd meg!
Rendben!-mormogta Varjú Pál, nyugalmazott rendőrtiszt és felszállt. Eleinte nem látott semmit, már - már leszállt, mikor hátranézett a fűzfa felett, és egyszerre vad károgásba kezdett:
-Riadóóó! Riadóó!Ég a nádas az erdő mellett! Az üvőltő békák tavánál! Ébresztőőő!
Egy szempillantás alatt felkapcsolódtak a lámpák és az erdő felbolydult. Mindenki sürgött, forgott, kapkodott.
Trivadar a vészkürthöz rohant, és teljes erőből megfújta.
-Mi történt?-kérdezte nyest Vendel idegesen-Ki fújta meg a vészkürtöt?Hogy történhetett ez?Tűzoltóóóók!
-Egy rakás patkány ugrott elő a riadóra, vizes fecskendőkkel, piros pipacsmellényben.
-Futáás!Mielőtt eléri az erdőt!Még megfékezhetjük!-És szétszéledtek az erdő minden irányába.
A többi állat vízzel teli vödrökkel szaladgált, és mindenki segített eloltani a tüzet. Valóban, még épp idejében kezdtek neki, és az összefogás sikeresnek bizonyult, a tűz egészen picire zsugorodott, és végül nagyokat pöfékelve az erdő bejárata előtt kialudt, épp csak Vidra Viktor odúját pörkölte meg kissé.
-Éljeeen!Megmenekült az erdő!-kiáltotta egy egérlány, és mindenki vele örült.
-Figyelem, állatok! A bajt elhárítottuk, épp időben!Ki értesítette a hatóságot?-kiáltotta Nyest Vendel, egy rögtönzött emelvényről, még vizes ruhában.
-Trivadar volt az!- kiáltotta Varjú Vera, aki a fészkükből nézte végig vacogva az eseményeket. Apukája helyeslően mindenről beszámolt a többi állatnak.
-Valóban! Ha Trivadar nem ébreszt fel minket, mind odaveszhettünk volna! A mókusok erdei tábortüzet raktak, mogyorót sütni, és egy parázs égve maradt!A szél pedig elfújta a füstöt, és senki nem érezte!Csak Trivi ébredt fel a zajra!Jó a hallása!Nagyon jó!
-Éljen a háromfülű nyúl!-kiáltotta egy szarvasbogár, és mindenki egyszerre.
Így történt, hogy Trivadart a másnap összehívott rendkívüli erdőgyűlésen kinevezték Zafírerdő díszpolgárának, és tűzoltó elsőtisztnek. Attól a naptól kezdve nem volt többé csúfolódás, sem suttogás a háta mögött. Mindenki előre köszönt neki, sőt, minden apró cseprő dologgal őt keresték meg:
-Trivadar, hallgasd csak, kattog a sütőm, megnéznéd, mi baja?-
Vagy: -Trivi, hallgasd ki kérlek, a halak beszédét, hol található a legfinomabb moszat?-
És így tovább.
Trivadar, a háromfülű nyúl az erdő leghíresebb állata lett, de sosem élt vissza hírnevével, sem képességeivel. Ő sosem lett elbizakodott, sem beképzelt, de esténként, ha a tükörbe nézett, már nem kérdezte magától:
-Mért vagyok én ilyen?-csak ennyit mondott magának:
-Úgy vagyok jó, ahogy vagyok! Éppen így, három füllel!
Én vagyok a legboldogabb nyúl a világon!
KÁSA FANNI LAURA (Győr, Czuczor Gergely Bencés Gimnázium)
Illusztráció: Hosztafi Judit
A megérdemelt jutalom
Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy öreg király, aki Magyarországon uralkodott. Olyan öreg volt már, hogy a szakálla is a földig ért. Egyetlen fia János volt, akit mindennél jobban szeretett.
Egyik este odaszólította magához:
-Fiam! Én olyan öreg vagyok, alig bírom már el a koronát a fejemen. Legyél te a király! Az idő sürget, még ezen a héten be kell mutatnod a feleségedet, akit neked kell kiválasztanod!
A királyfi másnap reggel lesietett a királyi udvarba, talán akad kedvére való leány. Ő olyan feleséget szeretett volna, aki szorgos-dolgos, csodaszép, becsületes, egyszerű teremtés. Jó táncos, mert, hogy a János is nagyon szeretett táncolni. A palotában az udvarhölgyek fehér parókát hordtak, nagy, terebélyes, uszályos ruhákban jártak. Legyezővel legyezték magukat, pipiskedve, kényeskedve jártak. Ékszerek csillogtak-villogtak rajtuk. Hiúak és önteltek voltak.
Az egyik hízelkedően így szólt, mikor meglátta Jánost:
-Ó, királyi fenség minő meglepetés, hogy ellátogatott hozzánk! Mi járatban?
- Feleséget választok.
Erre az összes udvarhölgy odaszaladt, s ujjongva körberajongták a fiút:
- Bonjour!
-Ó micsoda dalia! Hmm!
-Engem válassz!-így kiabáltak a lányok.
-Engem válassz!
A királyfi próbált velük beszélgetni, de majomkodtak, nagyképűsködtek, franciául csacsogtak. Dühében így kiáltott:
- Engem nem érdekeltek! Ti csak a szépségnek éltek és a külsőségeknek, nem tudjátok, mit jelent a belső szépség. Nekem nem kell ilyen feleség! Most elmegyek, s addig nem jövök vissza, amíg nem találok olyan lányt, aki hozzám illik.
János elbúcsúzott apjától, és elindult. Ment, mendegélt, járta az országot. Jó érzéssel töltötte el, amit látott. Az emberek szeretete, a szép táj, mind-mind örömet szerzett neki.
Beért egy erdőbe, leült egy hatalmas diófa alá, elővette furulyáját. Egyszer csak, egy gyönyörű szép hangra, tiszta énekre lett figyelmes.
-"A Rábának mindkét partja, de sáros....
Közepébe sejehaj, fehér hattyú leszállott.....
Az is azért, sejehaj, szállott a közepére
Hogy a párját kicsalja a szélire."
János azt gondolta, megnézi, ki énekli ezt a dalt, s ekkor elindult a hang után. Kis tisztásra ért, ahol egy leányka pipacsot szedett, ő dalolt. Nádszál vékony, apró termete, hosszú szőke, fonott haja egyszerre megigézte a király fiát. Fehér kis inget, fehér alsó szoknyát, kék szoknyát viselt,a haját piros szalag díszítette. Mezítláb volt, de nem törődött vele, úgy járkált a fűben, mintha bársonyon lépdelt volna. Jancsi szívét megérintette az ének, és a kislány is. Mikor a lányka abbahagyta a dalolást, János odalépett hozzá. Akkor látta meg gyönyörű, szépséges, piros orcáját és tengerkék szép, nagy szemét. Szeme úgy csillogott, hogy a fiú még sosem látott olyat. A parasztlány felismerte a királyfit, megijedt és szégyenkezett, így szólt neki:
- Ne haragudj, hogy ilyen egyszerű öltözékben kell állnom előtted fenség!
A királyfi megrázta a fejét:
- Ugyan már! Így vagy gyönyörű! Ki vagy te szépséges leány? Hol élsz? Megmutatod a hajlékodat?
A szegény leányzó pironkodva vezette Jánost egy kis parasztház elé. A házikónak egy ablaka volt csak, muskátli díszítette a kis ablakot. Tiszta, takaros ház volt. Az udvaron állatok legelésztek, a zöld füvön. Voltak libák, juhok, kecskék, kis puli vigyázott reájuk. Júlia, mert így hívták a leánykát, bevezette a tisztaszobába Jánost.
- Szerényen, árván éldegélek itt már évek óta - szólt Júlia.
- Tudsz - e táncolni?- kérdezte a király fia.
- Tudok én táncolni, hogyne tudnék, még édesanyám tanította nekem, mint minden mást is.
- Akkor mutasd meg, kérlek!
S a lányka elkezdett énekelni csilingelő hangján egy vidám szép dalt, és közben úgy perdült-fordult, olyan kecsesen mozgott, hogy öröm volt nézni. A királyfi azonnal beleszeretett.
- Drága Júlia, mit jelent neked magyarnak lenni?- kérdezte a szerelmes ifjú.
- Tudod János-szólt halkan a lány-a világ legjobb dolga magyar lánynak lenni. A hazánk gyönyörű. Nézz körül! Hát nem szép? Az emberek kedvesek, becsületesek, dolgosak. Soha nem hagynám el ezt az országot. Fontos nekem a táncunk, a dalaink, az ételeink és italaink. Az összes ünnep, amit mi megünnepelünk, milyen csodásak. Az imáink, amiket elmondunk, milyen szépek. Erre tanítottak engemet a szüleim, akik már nincsenek velem. Ezt jelenti nekem magyarnak lenni, János - és látszott, hogy könnyes lett a két szép szeme a gyönyörű lánynak.
- Tudnál adni valami harapnivalót? Két napja nem ettem egy falatot sem - kérlelte a fiú.
Juliska gulyáslevessel, hozzá frissen sütött kenyérrel és pereccel kínálta az ifjút, aki jóízűen evett. Bort is töltött neki a kancsóból.
- Csak még egy kérdés- mondta János. - Eljönnél - e velem a királyi udvarba? Királynő lehetnél, feleségül vennélek. Azért jöttem én dombokon - hegyeken át, mert meg akartam találni a leendő feleségemet, aki ilyen tiszta lelkű, és gyönyörű, mint te.
- Jaj! Engem ez nem illet meg, még hogy ilyen parasztlány legyen a király felesége! - szerénykedett Julcsi.
- Gyere el velem, nekem te kellesz! - kérlelte a király fia.
- Jó, nem bánom, de várj, míg felveszem a legszebb ruhámat!
Júlia hamarosan szép magyar viseletben lépett ki a lakószobából. A fiú felültette a lóra a szépséges választottját, és így indultak haza.
A palota udvarában megálltak, az udvarhölgyek irigykedve nézték őket. Az öreg királynak nagyon megtetszett a lány, s azonnal hívatta a papot.
Hatalmas lakodalmat csaptak, úgy igazán magyarosan. Volt is ottan dínomdánom, világra szóló lakodalom. Ezt a jutalmat kapta az árva, szegény leány az élettől, a jóravaló, tiszta és őszinte viselkedésért. Ha nem hiszitek, járjatok utána!
BOROS ÉVA JÚLIA
illusztráció: Henczkó Zsófia
A zöld sündisznócska
Egyszer éppen, nem oly régen történt ez a nagy eset, mikor a kis zöld sünike nagyon nagy veszélybe lett.
A mi hősünk, Sámuelünk bizony zöldnek született, nagyon bánta, szívét rágta eme fájó eset. Társai sosem látták mikor feléjük kaptatott és miután köszönt szépen, csak akkor látták meg hősünket, ugyanis a nagy zöld fűben a kis Sámuel igen csak elveszett, beleolvadt a környezetbe, s ez neki nem tetszett.
Sámuelről tudni kell, hogy igen kedves sünike, jó szíve van és kedves lelke, így ellensége nem akadt, szerencsére nem bántották a kis eltérés miatt.
De Ő nagyon bánta, mert a színe miatt, vele még jól játszani sem lehetett, bár igen ügyesen focizott, a kis alma-labda hozzá csak igen ritkán jutott, mert nem tudták, hogy felé a passzt hova adják mivel a zöld fű miatt Őt nem látták.
A bújócskában nagy bajnok volt, de ezt a játékot hamar megunta. Igazán el sem bújt, mégis, általában úgy esett, hogy minimum két óráig Őt keresni lehetett.
Nem is régen, a múlt héten mikor unokatestvéréhez, az erdő túl oldalára sietett, az úton talált valami igazán csillogó, miniatűr tavacskát. Körül járta, megcsodálta a csillogó pocsolyát és végül nagy döntésre szánta el magát. Elhatározta, hogy meghempergőzik benne, hátha ráragad valami csillogás és így lesz majd Ő kicsit jobban látható.
Meg is tette, testét meghempergette és mikor kikászálódott onnan csak úgy csillogott. Sámuel arca az örömtől, míg háta a csillámtól ragyogott.
Apró lábait most már igazán kapkodta és sietett, hogy megmutassa új külsejét mindenkinek, akinek csak lehet. Útja először Gizeldával keresztezte és a szép kis süni lány, aki eddig észre sem vette, most előre köszöntötte. Samu a büszkeségtől csak úgy dagadt, aztán elbúcsúzott és tovább baktatott. Útja során még sok ismerőssel találkozott, mindenki előre köszönt neki, s mind azt mondták, hogy ilyen szép sünt ritkán látnak.
Mikor már nem volt messze attól, hogy jó rokonát újra lássa, hirtelen egy nagy sas felkapta a kis Sámuelt és repült vele fel a magasba eltökélt szándékkal, hogy később zsákmányát elfogyassza. Süvítettek fenn az égen és Sámuelünk rettegett, de végül gyorsan kitalált egy mentő ötletet. Összegömbölyödött, amennyire csak a helyzethez mérten neki lehetetett és ellenségét megszurkodta. A sas nagy vijjogás közepette dobta le süninket a földre. Samu szerencsésen ért földet a puha avaron, de még mindig csillogott, akkor már nem akart tündökölni, csak szabadulni akart a láthatóságtól. A nagy sas fölötte újra igen vijjogott, sündisznócskánk így hát elbujdosott. Avar alatt, majd az ágak védelmében kis folyóhoz cammogott.
A vízben jól megmártózott, nem volt többé feltűnő és látható, újra Ő lett a kis zöld sündisznó. Így hát mélabúsan, újra láthatatlanul rokonához baktatott. S mikor az ajtóhoz ért bizony nagyon csodálkozott, a sok barátja mind Őt várta. "Mire ez a nagy találkozás" kérdezte nyomban, mert hát bizony nem értette, miért van ott minden kedves ismerőse? Végre aztán, nagy nehezen, hátulról valaki előre vágott és a beszédnek is neki látott.
- Samu, Te vagy az erdőben legerősebb állat. A hátadon vitted a sast, ilyet kevés sün csinálhat - mondta boldogan, igen vidám állapotban, egyik, nem túl okos ismerőse és a többi a szavait mind nagyon helyeselte.
"Éljen Samu a legerősebb!" Üvöltötték valahányan. A kis sün keble bizony dagadt bár jól tudta, hogy barátai butaságot mondanak.
Mind bementek a kicsi lakba és ott mulattak hajnalig.
Bár, minden dicséret a félreértésből fakadt, Samu többé nem szomorkodott és előre köszönt mindenkinek, s neki is mind visszaköszöntek az erdőlakók.
Kis hősünk megtalálta azt, mit igazán keresett, önmaga elfogadását és így egy boldogabb életet.
Kurucz Tímea
Durmota Petya
Ismeritek a durmota családot? Nem? Ezen cseppet sem csodálkozom. Álomszuszék egy társaság. Nehéz velük találkozni, ugyanis szinte éjjel-nappal szundikálnak. Olyanok, mint a mormoták, csak még náluk is többet alszanak.
illusztráció: Kurdi László
Petya kezdettől fogva más volt, mint a többi durmota. Nagy megrökönyödést keltett azzal, hogy kihagyta a délelőtti alvást, a déli szundikálást és nem érdekelte a délutáni és kora esti pihenő sem.
- Hányszor megmondtam már neked! Egy jóravaló durmota folyton folyvást durmol! - mondta neki az apukája, de mire Petya válaszolhatott volna, apukája - mint jóravaló durmota - elaludt.
Anyukája is próbált a lelkére beszélni:
- Kisfiam! Aludni jó, aludni nagyon kellemes! Mi lehet annál szebb, mint amikor összebújunk és békésen szuszogva álomba merülünk? Ennél gyönyörűbb nincs is a világon!
- De van! - válaszolta Petya.
- Képzeld csak el, ha együtt kirándulhatnánk…- Petya szívesen folytatta volna, de anyukája elaludt.
A durmota családban az volt a szokás, hogy a családtagok szorosan összebújva, egymást átölelve durmoltak. Petya is szeretett befurakodni közéjük és szívesen hallgatta szuszogásukat, de gyakran előfordult, hogy unatkozott, ezért inkább kibújt az odúból és elment világot látni. Előfordult, hogy apukája felriadt, és mivel nem találta fiacskáját a hangosan horkoló durmoták között, a keresésére indult. Azaz a keresésére indult volna, ha nem aludt volna el az odú bejáratánál. Amikor Petya hazaért, szépen, óvatosan visszagurította apukáját az odúba.
Petya legtöbbet a kishúgának, Dalmának tudott mesélni, mert ő képes volt akár fél óráig ébren lenni. Dalma csillogó szemmel hallgatta bátyja történeteit és megfogadta, ő is elmegy kirándulni Petyával, de általában csak a szomszéd gesztenyefáig jutott, és ott elszenderedett. Petya ilyenkor a hátán vitte haza kishúgát.
Petya apukája és anyukája hosszú időn keresztül meg akarták akadályozni, hogy a biztonságos odút elhagyja fiuk, de Petya mindig gyorsabb és éberebb volt.
Miután rájöttek, hogy gyermekük nem képes annyit aludni, mint ők, és egész nap mégsem bámulhatja az odú falát, nehezen bár, de megengedték Petyának, hogy szabadon nézelődjön az odún kívül. Petya boldogan fedezte fel a környéket. Hazaérve lelkesen mesélt a csillogó színekről, bódító illatokról, mennyei rágcsákról. A család többi tagja lassan vágyakozni kezdett arra, hogy kidugják orrukat az odúból és lássanak valamit a nagyvilágból. Petya is úgy érezte, bármilyen szép élményben is volt része, az még sokkal szebb lett volna, ha a többiekkel együtt élte volna át. Többször elterveztek egy-egy közös kirándulást, de valaki mindig elaludt az indulás pillanatában.
Petya egy napon izgatottan ébredt.
- Barkácsolok egy kocsit! Olyat, amibe mindenki belefér!
És már neki is állt. Fúrt, faragott, csavarozott, szegelt, bütykölt, szerelt, míg végre ott állt az odú bejárata előtt egy igazi, spéci durmota-verda.
Petya türelmesen megvárta, míg minden családtagja legalább addig képes nyitva tartani a szemét, amíg bekászálódik a járgányba. Miután mindannyian felzsúfolódtak – és persze nyomban elaludtak – Petya szebbnél szebb helyekre fuvarozta őket. Amikor az úti célhoz ért, felébresztette a többieket. Rengeteg közös élményben volt így részük. Dalma kacarászva hempergett a harmatos fűben, Durmota Anya meghatottan nézegette a virágokkal telehintett mezőt, Durmota Apa bevallotta, régi álma teljesült azzal, hogy elzarándokoltak a legöregebb platánfához. Kergettek pillangót és kergették egymást. Az elején némi fennakadást okozott, hogy Petya szülei és testvérei fogócska, bújócska, számháborúzás és kidobós játék közben minduntalan elaludtak, de így legalább mindig Petya győzött.
Láttak napfelkeltét és naplementét, szivárványt és bárányfelhőt. Láttak csendesen csordogáló patakot és hangos robajjal lezúduló vízesést. Jártak hegyen, völgyben, barlangokban. Gyűjtöttek kavicsot, levelet, virágot. És a rend kedvéért – mint ahogyan az a jóravaló durmotákhoz illik - mindenütt szunyókáltak egy kicsit.
Arra pedig mindig, mindenhol nagyon, de nagyon figyeltek: egyetlen alkalmat se hagyjanak ki, hogy összebújjanak, és jó szorosan átöleljék egymást.
MÜLLER ORSOLYA ( Nagybacon , Konsza Samu Gimnázium / Erdély / Románia)
Foltos és Pöttyös kalandja
Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy kis falu. Ebben a faluban élt egy kislány, Karolina, akinek nem volt testvére, ezért sokszor unatkozott.
Ennek a kislánynak volt egy kutyája. Egy szép őszi napon a kutyájának kölykei lettek. Karolina az egyiket elnevezte Pöttyösnek, a másikat pedig Foltosnak. A kislány sokat játszott a két kis kölyökkel, imádta őket, de mivel iskolába kellett mennie, a kislány már nem tudott olyan sokat játszani a kiskutyákkal. Egy nap, amikor hazajött az iskolából, s amikor beért a házba, egy bácsi volt a konyhában, aki az apukájával beszélt. Karolina bement a szobájába és nekifogott tanulni, de nem tudta megállni, hogy ne hallgatózzon egy kicsit, vajon miről beszél az apukája azzal a bácsival. Így hát elkezdett hallgatózni. Kihallgatta, hogy az apukája azt mondja, hogy a kutyákat odaadja annak az embernek. A kislány nagyon szerette a Foltost és Pöttyöst, ezért eldugta őket a padláson, ahol egy dobozból ágyat készített nekik. De aznap az apukája egy szerszámot keresett, és akkor eszébe jutott hogy a padláson hagyta. Amikor pedig felment a padlásra, akkor észrevette a kutyákat és lehozta őket, s megkérdezte a kislányát:
- Karolina, te vitted fel a kutyákat a padlásra?
- Igen, én voltam, mert tudom, hogy Foltost és Pöttyöst annak a bácsinak adod. És én ezt nem szeretném!
- Te ezt meg honnan tudod? - kérdezte az apukája meglepetten.
- Halottam amint erről beszéltetek. - mondta a kislány szomorúan.
- Hát ami igaz, az igaz, tényleg megígértem, hogy annak a bácsinak adom a kutyákat, és az ígéretemet nem szeghetem meg.
Karola könnyes szemmel bólintott. Az apukája megvigasztalta. Másnap a kiskutyákat elvitték. A kislány szomorúan nézte az ablakból, amint a kutyusokat beleteszik egy ronggyal bélelt dobozba s egy autóval elviszik. Sok ideig nézte a távolodó autót s amikor nem látta többé akkor eljött az ablaktól s ledőlt pihenni egy kicsit. Nagyon kifáradt aznap az iskolában és ezért hamar elaludt. Álmában a kiskutyákkal játszott egy selyemfüvű réten és nagyon boldog volt. De amikor felkelt és rájött hogy csak álom volt, akkor újra elszomorodott. Ő sokat játszott a kutyakölykökkel és ezért nagyon szerette őket.
Amikor az autó megállt egy udvaron, akkor a kiskutyákat kivették a dobozból és letették őket két fiú elé. A fiúk nagyon örültek a kiskutyáknak, simogatták és dédelgették őket. De egy hét elteltével már nem játszottak annyit a kiskutyákkal, hanem inkább bosszantották őket. Egy hideg este a kiskutyák dideregve feküdtek az ajtó előtt. Foltos hirtelen felfülelt és az ajtóra tapasztotta kis fülét. Hallotta, hogy arról beszélnek odabent, hogy egyiküket elviszik egy másik helyre. Foltos megszólította Pöttyöst:
- Héj, Pöttyös, hallottad, hogy miről beszélnek odabent?
- Nem. - mondta Pöttyös dideregve.
- Azt akarják hogy minket szétválasszanak.
- Jaj ne! Foltos, valamit tennünk kell!
Mind a két kiskutya elszomorodott ennek a hírnek a hallatán. Nagyon szerettek együtt lenni, mert szerették egymást. Egy kis idő múlva Foltos felkiáltott:
- Megvan, holnap elszökünk és visszamegyünk Karolinához!
Pöttyös bólintott. Neki is tetszett az ötlet.
Aznap éjjel nagyon- nagyon hideg szél fújt. Az ősz lassan kezdett letelni és az idő télre váltani.
Kora reggel volt. A házban még mindenki aludt. Foltos hirtelen megébredt, körülnézett. Látta, hogy a testvére még alszik. Az orrával meglökte Pöttyös fejét. Ekkor ő megébredt. Foltos felállt és megszólalt:
- Induljunk.
- Várj, még ne menjünk – mondta Pöttyös – még meg kell reggeliznünk.
Amint ezt mondta elindult a ház egyik sarka felé. Foltos követte őt. Ott megállt egy fa láda előtt. A ládát felborította. A láda alatt egy kutyatál volt tele finom és ízletes falatokkal. Pöttyös Foltosra nézett és ezt mondta:
- Gyere, együnk!
Foltos és Pöttyös nekiláttak az evésnek. Amikor jól laktak akkor a kiskutyák egy vízzel teli tálhoz mentek, ahol ittak és azután útnak indultak.
Karácsony napjáig már csak pár napot kellett aludni és hideg idők jártak. Karolina már nem volt annyira szomorú, de ha valaki megemlítette a kiskutyákat, akkor nagyon elszomorodott. Amikor megkérdezték tőle, hogy mit kér karácsonyra, akkor ő mindig azt mondta, nem kér semmit csak azt, hogy a kiskutyákat újra láthassa. Egy nap megírta az angyalnak a levelet. Ezt írta bele:
|
|
Azt a levelet kitette az ablakba, hogy éjjel az angyal el tudja vinni. Másnap a levél már nem volt ott. Karolina reménykedett, hogy az angyal teljesíti a vágyát. A kiskutyák egy erdő felé vették az irányt. Amikor a nap már lemenőben volt ők akkor értek be az erdő közepébe.
- Jaj most hol fogunk aludni és ki fog nekünk ételt adni – kérdezte Foltos Pöttyöstől.
- Azt nem tudom - hangzott a válasz.
Ekkor egy vékony hangocskát hallottak meg:
- Gyertek hozzám, én szívesen vendégül látlak titeket!
Egy sün volt az, aki magányosan élt. A kiskutyák odamentek hozzá. A sün elvezette őket egy kidőlt fatörzshöz. A fatörzs alatt egy gödör volt, amiben a sün élt. A két kiskutya bement oda. A sün ment utolsónak. Lassacskán besötétedett és nagyon hideg lett. A kiskutyák nem fáztak a fatörzs alatt, de éhesek voltak. Aztán végül elaludtak. Másnap megköszönték a sün kedvességét és elindultak ,de megtorpantak. Valami hideg és fehér volt a lábuk alatt. A kiskutyák kíváncsian nézték a fehér valamit a lábuk alatt, mert még sose láttak havat. A sün egy darabig mosolyogva nézte a kíváncsi kiskutyákat, majd megmondta nekik, hogy az mi. A kiskutyák megköszönték a vendéglátást és azzal elindultak. Alig mentek egy kicsit, Foltos hirtelen megszólalt:
- Merre menjünk, hogy visszajussunk Karolináék házához?
Erre egy hang szólalt meg:
- Kövesd a szelet és így hazatalálsz.
Foltos és Pöttyös meglepődtek ezen, de amikor feltámadt a szél, akkor rájöttek, hogy a hang igazat beszélt. Azzal pedig elindultak arra, amerre a szél fújt. A szél néha irányt változtatott és akkor a kiskutyák is irányt változtattak.
Aznap volt karácsony napja. Az egész falu díszbe öltözött. Karolináék is díszítették a házat. A kislány alig várta hogy beteljesül-e a kívánsága. Estefele a szülei és a kislányuk elmentek egy karácsonyi előadásra.
A két kiskutya még mindig követte a szelet. Szegények nagyon meg voltak fagyva és rendkívül éhesek voltak. Amikor felértek egy nagy dombra, akkor észrevettek egy falut. A kiskutyák már tudták hogy nem járnak messze Karolináék házától. A szél elvezette őket a faluba a gazdájuk háza elé. Ott, ahogy a szél hirtelen feltűnt, úgy el is tűnt. A két kutyus a kapu alatt átszaladt és egyenesen az ajtó elejébe rohant. Ott lefeküdtek, mert ki kellett pihenjék a hosszú út fáradalmait. Amikor Karolina hazaért és meglátta a kiskutyákat, akkor nagyon fel vidult. Mind a két kutyát simogatta és ölelgette. A kutyáknak ételt és vizet adott, hisz tudta hogy hosszú utat tehettek meg. A szülei meglepődtek, de aztán Karolinával együtt örültek. A házban a karácsonyfa fényei pillogtak, alatta ajándékokkal.
Karolina nagyon boldog volt, hogy beteljesült kívánsága. A kislány és a kiskutyák boldogan éltek együtt, amíg meg nem haltak.
Sarkadi Ágnes
A komód legalsó fiókja
A lábtörlőn egy piros ruhás baba hevert. Ez most már az enyém, mormogott Ficak, és a kezébe kapta. A szék és a macskaasztal lábai között szlalomozva, nesztelenül iszkolt keresztül az előszobán. Egyenesen a nappaliban álló, régi komód mögé futott, és a szabálytalan alakú résen keresztül beugrott a legalsó fiókba.
Senki nem tudta, hogy a nagyapa lakásából átköltöztetett komód aljában egy régi vágású kacatmanó lakik. Az új gazdák a bútornak ezt a részét nem használták, meghagyták nagypapa megsárgult iratokat tartó, karcos, fekete dobozának. Az új gazdának feltűnt ugyan a bútor hátfalán éktelenkedő lyuk, de nem jutott ideje megreparálni, s szép lassan meg is feledkezett róla. Ez volt a szerencséje Ficak manónak. Kényelmesen jött-ment a lakásban, és egyre több kincset gyűjtött össze.
Ficak boldogan szorongatta vadonatúj zsákmányát vékony ujjai között.
- Kit hoztál, Ficak? – kérdezte az öreg zseblámpa. Kíváncsisága fehér fénnyel ragyogta be a fiókot.
A kacatmanó kényelmesen befészkelte magát a félkesztyűk közé, akik méltatlankodva szuszogtak ugyan, de azért hagyták, hogy rajtuk heveredjen végig. Ficak legjobban itt szeretett megpihenni, mert ha a kesztyűknek jó kedvük volt, összekapaszkodtak, és álomba ringatták.
Az aranyos bársonnyal bélelt ékszeres ládikából vörös szemű karperec, Ficak utolsó szerzeménye kandikált elő.
- Szabad megtudnom, kit hoztál közénk? – zizegte sértődötten. – Úgy illik, hogy bemutasd az új lakótársat! Emlékszel rá, amikor engem vezettél be a társaságba? „Egy csodás karkötő” – szavalta. – „Elszakadt, de én majd megcsinálom”. Talán elfelejtetted? – csörrent rá Ficakra. – Haszontalan manó! Mikor javítasz meg végre?
A karperec szakadt zsinórjáról újabb gyöngyszem pergett alá a fiók egyenetlen deszkájára.
- Megmondtam, hogy ne ficánkolj, Bella! – szólt rá Ficak. - Sort kerítek rád hamarosan!
A kacatmanó végigjáratta tekintetét a fiók lakóin.
- Nagyon érdekes… – csoszogott előre az öreg, ballábas bundapapucs, és szemügyre vette a jövevényt. – Nem mondom, divatos lábbeli!
- Engedd meg, hogy kijavítsalak! – ugrott elő Kazimír, a kopott radír. – Nem lehet lábbeli. Én láttam őt odafenn Panni kezében.
- Ugyan már! – kacarászott a megfakult kasmírkendő, Selymes Izabella. – Az még semmit nem jelent! Vegyük például a kendőket. Nyakban vagy fejre kötve hordják az emberek, de amikor bemennek a lakásba, óvatosan a kezükbe veszik, mielőtt a fogasra…
Ficak türelmetlenül közbevágott.
- Elég! – emelte fel a kezét. - Elhallgatnátok végre?! Gyerünk, kedvesem! – fordult a babához. – Igaza van Bellának. Mutatkozz be szépen a többieknek!
A kacatmanó feltápászkodott, és óvatosan a kesztyűk elé ültette a jövevényt.
- A nevem Piroska! – szólalt meg a baba, és szégyenlősen körülnézett. – De a gazdám csak Pirinek hív.
- Szép név! – vágott közbe Eleonóra, az elemes óra. – Itt az idő, hogy elmeséld a történeted!
- Milyen történetet? – kérdezte Piri.
- Ó, hát az elhagyásod igaz történetét! – lelkesedett Romana, a kisregény.
Valamennyi fióklakó tudta, hogy Romana megfakult lapjain gyönyörű, szerelmes történetet őrizget. Ezerszer végighallgatták már, mégsem jutottak dűlőre abban, hogy mi lett a szerelmespár sorsa. Maga Romana sem tudta. Utolsó lapja sajnos, hiányzott.
- Jól értettem? Elhagyást mondtál? – ijedezett Piri. – Engem egész biztosan nem hagytak el! Panni nagyon szeret, azt mondogatja, hogy én vagyok a legkedvesebb babája!
- Mind így kezdik… – bólogatott Ficak, és arca elkomorult. – Tudod, én csakis olyan holmit gyűjtök, amit a gazdája eldobott, félretett, kihajított, leejtett és azután… – nézett szigorú szemmel Piroskára –, nem keresett! Hogy hogyan tűnnek el, az végtére is egyre megy, lényeg az, hogy az emberek nem vigyáznak a holmijukra. És ez megengedhetetlen! – toppantott.
- Igaz! – zúgták kórusban a fiók lakói.
- De szerencsére Ficak manó birodalmában mindenkinek jó sora van – kiabálta túl őket az öreg, ballábas bundapapucs.
- A karkötőket is megjavítja! – vetette közbe Bella. – Előbb-utóbb…
Piri szemét elfutották a könnyek.
- Panni már biztosan keres engem! – hüppögött.
- Aki keres, az talál! – szavalta a manó. – Ha a gazdád meg akar keresni, nos, tessék! Akit megtalálnak, az többé nem tartozik Ficak elhagyott tárgyai közé, szabadon távozhat. De ilyet még nem pipáltam.
A kacatmanó megigazította előkelő frakk kabátját, göndör fürtös fejére nyomta kopott cilinderét, és méltóságteljesen meghajolt.
- Nos, üdvözöllek új otthonodban! Meglátod, mennyivel jobb sorod lesz nálunk! Kiváló a társaság, sosem unatkozunk.
Telt-múlt az idő, Piri azonban vigasztalhatatlan maradt. Egyedül üldögélt a fiók hátsó sarkában, es egyre csak a vidám napokra gondolt. Panni dédelgetésére, a közös uzsonnákra, a szalvéta ágyikóra, a csinos frizurákra, az új ruhákra, volt gazdája megannyi ajándékára.
- Miért sírdogálsz még mindig, Piri? – lépett hozzá egy nap Dagomor, a fiók őrzője.
Dagomor tetőtől talpig sodronypáncélt viselt, melynek fejrészéből elszánt, szúrós szem, hosszú bajusz rajzolódott ki. Még az orrát is páncél takarta. Egyik kezében csillagos pajzsot, a másikban törött kardot szorongatott dudorodó hasa előtt.
- Nicsak! Milyen daliás vitéz! – csodálkozott Piri, és nyomban abbahagyta a hüppögést.
Dagomor szálegyenesen állt, és azon igyekezett, hogy hordóhasát valahogy behúzza. Arcán lángrózsák gyúltak.
- Köszönöm… - nyelt egyet. Te is nagyon csinos vagy! – hadarta el, és lesütötte fekete szemét. – Csak túl sokat sírdogálsz! Mármint… az én ízlésemnek. Mi, katonák, ugyanis sosem sírunk! – magyarázta.
- Hogyne sírnék! – zokogott fel újra Piri. - Hiányzik Panni-hi…
Piri a könnyei között is látta, hogy a páncélos vitéz továbbra is egyhelyben áll, tapodtat se moccan.
- Te hogy kerültél ide? – kérdezte a baba sírós hangon.
- Ohó, annak már jó ideje! Daninak hívták a gazdám, hozzátok jött látogatóba. Olyan jól játszottak a te Pannáddal, hogy rólam teljesen megfeledkezett. Ficak talált rám a kanapé alatt. Jó sorom van itt, az igaz, de azért Danival jobb volt. Én voltam a kedvenc katonája. A legbátrabb. Ő mondta, nem én! – köhintett és újra elpirult.
- Ebben biztos vagyok! – mosolyodott el végre Piri.
Dagomor a gondolataiba mélyedt.
- Van egy ötletem! – csapott rá páncéljára törött kardjával. – Ha akarod, megkeresem Pannit. Hallottad, mit mondott Ficak! Akit megtalálnak,
szabadon távozhat.
Piri összerezzent.
- Hiszen ez túlságosan veszélyes! Azt hallottam, még soha senki nem hagyta el Ficak fiókját.
- Nyugalom! A kacatmanó nem bánt senkit, csak a szája nagy. Szerintem ő is örülne, ha egy kedves ember rátalálna – mosolygott Dagomor. – A többiek azt mondják, hiányzik neki a nagypapa. Ő volt az egyetlen jó barátja.
Órák teltek el, de Dagomorról nem jött hír. Ficak csak az esti kacatszámláláskor szúrta ki, hogy a katona hiányzik.
- Hálátlan! – toppantott, mire csíkos zoknija vastag redőkben csúszott alá vékony bokájára.
Rendületlenül folytatta a keresgélést.
- Hát azért mentettem meg, hogy egyszerűen faképnél hagyjon? – kiáltott, miután mindent végignézett. Zokogva dőlt be a kesztyűk közé, akik alig győzték vigasztalni.
Ekkor egészen különös dolog történt. A komód megreccsent. Valaki addig rángatta a faragott fogantyút, míg a legalsó fiók végül engedett. Ficak egy virágos harisnyás lábat pillantott meg. Mellette szigorú vitéz, Dagomor állt.
- Nahát! – kiáltott fel a harisnya viselője.
Fekete hajfonattal keretezett, ovális arc, néhány szeplő és egy barna szempár kíváncsiskodott be a fiókba. Ficak megmerevedett.
- Milyen aranyos manó! – szólt az idegen. – Talán te vagy az a híres kacatos, akiről a nagyapa annyit mesélt nekem? A manó, aki mindent eltüntet, ha nem vigyáz az ember? „A dolgok a lakásban egyszer csak eltűnnek, de ha kitartóan keresgélünk, minden megkerül”, mondogatta. Mint Dani katonája! Hogy fog örülni Dani, amikor visszaviszem neki! Mióta eltűnt, folyton az orrát lógatja.
Panni bekukucskált a fiók mélyébe.
- Piri, te itt vagy?! – kiáltott fel örömmel, amikor megpillantotta a babát. - Nem hiába mondta nagyapa, amit mondott.
Ekkor felkapta a mozdulatlanná dermedt kacatmanót.
- Te igazi manóvarázsló vagy! - nevetett és jókora puszit nyomott Ficak arcára. - Köszönöm, hogy segítettél megtalálni Dani katonáját és a babámat, Pirit! Kérlek, vigyázz tovább a lakásra! – suttogta a fülébe. – Nagyapa egész biztosan így akarná. Megígérem, hogy nem szólok rólad senkinek!
Azzal felkapta Pirit és Dagomort, és óvatosan visszatolta a komód alsó fiókját. Csak Bella, Romana, és az öreg, ballábas papucs vette észre, hogy Ficak a feje búbjáig elpirul.
FARAGÓ-KUPI ANDREA / Budapest /
Lufikba zárt kívánságok
Volt egyszer egy kovács legény, akire nagyon büszkék voltak a szülei. S bár egyszál gyermek volt a családban, igencsak talpraesett legény volt. Eszes volt, magas volt, jóképű volt és nagyon erős. Mondta is az apja mindig:
- Az én fiam lesz a legjobb kovács a világon!
- Nincs is helyesebb és eszesebb legény a vidéken az én fiamnál - mondta az anyja.
Szegény János ugyan örült neki, hogy szülei íly büszkék rá, de nagyon félt is, mi van ha csalódást fog okozni nekik:
- “Mi lesz ha nem én leszek a legjobb kovács a világon? Mi lesz, ha szüleim megtudják, hogy én nem is kovács, hanem lovag szeretnék lenni?” - gondolta sokszor magában.
János pedig napról napra szakadatlan próbál eleget tenni szülei kívánságának, miközben titokban arról álmodott, hogy hős lovag lesz. De úgy érezte, ha színt vallana szüleinek álmairól, azoknak meghasadna a szíve. Így hát, nem maradt más, minthogy titokban gyakorolta a lovagság minden csínnyát-bínnyát az erdő sűrű, sötét mélyén.
Egyszer aztán, mikor János kisurrant íjászkodni az éjszaka közepén az erdőbe, keserves sírásra lett figyelmes a közeli tó felől. Rohanó léptekkel vágott át a sűrű növényzeten a kovácslegény, miközben a síró hangok egyre erősebbek lettek:
- Segítség! Segítség!- kiáltotta egy aranyhajú lány. János pedig habozás nélkül beleugrott a vízbe, hogy kimentse a bajba esett lányt.
Amikor pedig kihúzta a csodaszép aranyhajú lányt a partra, akkor vette észre, hogy ennek a lánynak szárnyai vannak.
- Hiszen ez egy tündér! Egy tündért mentettem ki a vízből!- kiáltott fel János izgatottan.
- Igen egy tündért.- felelte mosolyogva a tündér.
- S mivel íly önzetlen és bátor voltál, szeretnélek megajándékozni valamivel. - mondta a tündér lány
- Adok neked három varázs lufit, melyeket kívánságoddal megtöltve, valóra válthatod legmerészebb álmaidat is. Csak számolj hatot majd fújj egy nagyot! Ekkor kívánságod téged megtalál, majd mint egy szarvast a nyíl, eltalál. Viszont vigyázz, oh vigyázz mit s mekkorát kívánsz. Teher vagy áldás lesz e a kívánságokból, csupán rajtad áll! S gondozd, oh gondozd minden nap kívánságaid, mint virágot az eső. - mondta a tündér lány s elrepült.
János meglepődve csodálta tenyerében a csillogó piros lufikat, majd zsebre vágta őket és elindult hazafelé. Teltek- múltak a napok és a kovácslegénynek egyfolytában azon járt az esze, vajon milyen kívánságokkal tölthetné meg a lufikat.
Aztán hosszas gondolkodás után, egyik éjjelen visszalopózott a tóhoz, ahol megmentette a tündérlányt és elkezdte felfújni a lufikat. Titkon reménykedett benne, hogy ismét megjelenik neki a csodaszép tündérlány és jótanácsokkal látja el, de nem így történt.
Így hát János fogta az első lufit, vett egy mély levegőt, majd azt kívánta:
- Bárcsak hős lovag lehetnék!- mondta, s pukkadásig fújta a csillogó lufit. Aztán fogta a második lufit és így szólt:
- Bárcsak én lehetnék a világ legjobb kovácsa!- majd ismét fújt egy nagyot immáron a második léggömbe.
A harmadik lufi felfújása előtt viszont kissé tétován megállt:
- “Szabad e szerelmét kérni egy csodatévő léggömbtől?”- tanakodott magában.
- Végül is nem mondta a tündér hogy tilos lenne. S így hangozzon harmadik kívánságom: Bárcsak rám találna az igaz szerelem!- mondta János és felfújta a harmadik léggömböt is. Majd hazavitte a lufikat és szobája szekrényébe rejtette őket.
S láss csodát, a varázs lufikban lévő kívánságok valóra váltak. Hisz János olyan szép kardot kovácsolt egy lovagnak, hogy híre is ment azonnal, egészen a királyságig. Másnap pedig oly fürgén bánt a karddal mikor tolvajok próbálták kifosztani a szatócsboltot, mint az igazi lovagok. Vitéz tettének pedig hamar híre ment a faluban. így hamar el is nevezték őt Vitéz Jánosnak, a falu őrzőjének. A kovácslegény pedig borzasztóan boldog volt. Nappal kovácslegényként, éjjelente lovagként járta peckesen a falu utcáit.
De a harmadik léggömb varázsa se váratott sokat magára. A hétvégi piacon végre János szemébe nézett a falu legszebb lánya Anna, aki után már régóta fájt a kovácslegény szíve.
Szép Anna bájos, huncut kacajjal kísérte János bókban gazdag szavait, majd elcsattant az első szerelmes csók. A fiatal kovácslegény élete hirtelen megváltozott, s teendőit ugyan nagy örömmel végezte, de egyre több s több feladattal halmozták el Jánost. A falu elvárta tőle, hogy nevéhez hűen váljon a falu védelmezőjévé, míg gyönyörű kovács munkája is jócskán meggyarapodott. Dolgozott is éjt napallá János, s lopott percek forgatagában
még megpróbált szép Anna kívánalmainak is eleget tenni.
Majd szép lassan elkezdett a fiatal kovácslegény fogyni. Arca pedig a sápadt alma fényével ragyogott, s egyre gyengébbnek érezte magát. Hiába gondozta éjszakánként a lufikat, azokban minden nappal egyre kevesebb levegőt tudott csak belefújni. Kovácsolt kardjai egyre életlenebbé váltak, míg karja már lassan alíg-alíg tudta megemelni lovagi kardját, s szép Anna pedig egyre türelmetlenebbül várt szerelmére éjjelente, aki volt, hogy el se tudott menni, vagy akár csak egy virágot venni. A varázs lufik ereje kezdte cserben hagyni Jánost.
Majd egy éjszaka lázálom tört rá Jánosra:
Egy gyönyörű levendula réten sétált a lufikkal, amíg egy méhecske meg nem csípte a kezét, s kénytelen, kelletlen el nem engedte a varázslufikat.
Ekkor János riadtan ébredt álmából. Másnap reggel pedig tanácstalanul és szomorúan járult édesapja elé a vitéz kovácslegény:
- Van nekem egy nagy titkom édesapám!- mondta János.
- Nocsak fiam, ki vele de izibe!- monda kíváncsian az édesapja.
- Aranyhajú tündérlányt mentettem ki a tó vizéből. Az pedig megajándékozott engem három varázsléggömbbel. De figyelmeztetett, mielőtt felfújom a lufikat, jól gondoljam meg kívánságom, s gondozzam léggömbjeim oly szorgosan, mint más a veteményesét. Gondoztam én őket szorgosan, mégis azok napról napra kisebbek.- mondta panaszosan János.
- Kimerült vagy fiam!- szólalt meg aggódva édesapja.
- Pont ez bánt engem apám! Nem tudom mindegyik lufit egyformaképpen gondozni! Az egyikbe mindig kicsivel több levegőt pumpál a tüdőm, mint a másikba. S erőm is napról napra fogyatkozni látszik. Kérlek segíts megtanítanom gondozni a lufikat édesapám, hisz te oly sok máshoz is igen jól értesz. - nézett a kovácslegény mindig bölcs édesapjára.
Majd János megmutatta apjának a lufikat, melyek éktelenül vibráló fényei beterítették az aprócska szobát. Az édesapa jó alaposan szemügyre vette a varázslufikat. Az egyik közepén egy hatalmas piros szív dobogott, amely a szerelmet jelképezte. A második lufiban egy csodaszép kovács kalapácsot látott, melynek lángnyelvei oly változatosak voltak, mint a frissen rakott tűz lobogó lángjai. A harmadik lufiban pedig egy gyönyörű ezüst kard volt, melynek fénye ezer hulló csillaggal vetekedhetett volna.
Levendularét (illusztráció: Hegedűs Bite Nóra )
A három lufi körül, az ezüst karddal teli lufi volt a leghatalmasabb, pedig János egyformán gondozta őket. Édesapjának szíve viszont elszorult a látványtól, s csak ennyit kérdezett fiától:
- Fiam, az egyik kívánságod arra használtad el, hogy te légy a világ legjobb kovácsa?- kérdezte édesapja.
- Szerettem volna, hogy büszke légy rám édesapám. - felelte János könnyes szemmel.
Édesapja egy darabig küszködött érzéseivel, majd egy kósza könnycsepp gurult le, ráncokkal teli arcán:
- Menjünk fiam, járjunk egyet a tó körül. Hozd a léggömböket is! - szólt az édesapja.
Lassú léptekkel indultak el a tó irányába, majd megállva a tóparton:
- Erre itt semmi szükséged nem lesz.- szólt szelíden Jánoshoz, majd kivette kezéből a kovács kalapáccsal teli lufit, s szélnek engedte.
- Miért tetted ezt édesapám?- szólalt meg kérdően a kovácslegény.
- Mert azt szeretném, ha azokkal a dolgokkal töltenél több időt, amik valóban örömet okoznak neked - mondta az édesapa, majd hirtelen megjelent az aranyhajú tündérlány.
- Rég láttam már ilyen bölcs embereket e vidéken, ezért öreg kovács téged is meg szeretnélek ajándékozni valamivel. - mondta a tündérlány, majd az öreg kovács tenyerébe varázsolt egy aranypénzt.
- Ne aggódj fiad sorsa miatt, mert kitartó munkájával még nagy tettekre hivatott. De te se aggódj a mindennapi betevőd miatt, mert akárhányszor nyúljál zsebedbe, mindig lesz ott elegendő pénz. - mondta a tündérlány majd ismét eltűnt.
Apa és fia pedig összeborultak örömükben, és áldásukat szórva a tó tündérére, hazafelé vették útjukat.
Másnap Jánost édesapja útnak engedte, hogy próbáljon szerencsét a királyi vár környékén, mint leendő hős lovag. A fiatal kovács legény pedig eljegyezve mátkáját, királyi életet ígérve néki, türelméért cserébe. Szép Anna igent mondott, majd hűséget esküdve útjára engedte a lelkes kovácslegényt.
Egy évvel később János temérdek kinccsel a lován tért vissza szülő falujába, mint hős lovag. Anna pedig ezer csókkal üdvözölte rég nem látott kedvesét. János szülei pedig borzasztóan büszkék voltak fiukra, s ölelve fogadták családjukba János újdonsült feleségét. Majd olyan lakodalmat csaptak a faluban, amit még a király is megirigyelhetett volna. János és szép Anna pedig boldogan életek együtt, amíg meg nem haltak.
Csesznák András
A kincsesládika
Történt egyszer régen, őszidőben, hogy a Csontos Jóska körtefájába belevágott a villám. A gyümölcsöt addigra már mind leszüretelték, otthon sorakoztak a kemény, zöld körték a kamra polcán. Várták a karácsonyt, az volt a dolguk, hogy addigra megsárguljanak, megédesedjenek, feltöltődjenek zamatos lével. A karácsonyi asztalra a körték varázsolták oda a nyár melegét, a simogató napsugarakat, a mező illatát.
Hát ennek most vége lett. Mikor tél derekán Jóska sorra felszeletelte az érett gyümölcsöket és szétosztotta a gyerekei között, nem állta meg, hogy búslakodva meg ne jegyezze:
- Úgy egyétek, hogy jó pár esztendeig nem lesz benne részetek!
Még egy jó mélyet sóhajtott is utána, hogy a gyerekek - heten voltak az apróságok - jobban átérezzék a tragédia súlyosságát.
Eljött a tavasz, és az első jégolvasztó langy szellők kicsalogatták Jóskát a Mohás-domb oldalába. Ott volt a kis szőlője, s a szőlő tetejében állt a körtefa. Félve ment ki Jóska, de reménykedve is, hátha a fa nem pusztult ki egészen, s egyik-másik ágában felbuzdul még az élet. De hiába vizsgálódott, az ágak feketén, kopáran meredtek az ég felé. Amelyik vesszőt Jóska óvatosan meghajlította, az egy roppanással a kezében maradt. Olyan volt a fa, mint egy csontváz, ránézni is maga volt a keserűség.
Nem is akarta Jóska sokáig emészteni magát ezzel a látvánnyal. Fejszét, fűrészt ragadott, s a körtefa csakhamar földi létének utolsó stációjához érkezett. A fáskamrában felhalmozva készen állt arra, hogy majd következő télen néhány napig a ház melegét szolgáltassa.
Húsvét elmúltával Jóska megpakolta a taligát tehéntrágyával, ásót, lapátot is szúrt a tetejébe. A vállán durván szőtt zsákot vetett keresztül, abból kandikált ki egy facsemete friss hajtása. Így felszerelkezve indult ki kora hajnalban a szőlőbe. Még azt is megígérte a feleségének, Rózának, hogy ebédidőre hazaérkezik. Nem nagy fáradság egy ekkorka fának megásni az alkalmas gödröt.
Amint Jóska kiért a dombra, munkához látott. A régi fa tuskójától kimért oldalra hat lépést, s ott kialakított egy kör alakú kis árkot. Mikor a kör méretével és formájával már elégedett volt, beállt a közepébe, s elkezdte a földet kihányni az árok túloldalára. Jól haladt a munkával, nem volt már fagyos a talaj, s nem is ragadt rá a szerszámra a föld.
Még éppen csak megcirógatták Jóska tarkóját az első napsugarak, de ő már térdig állt a frissen ásott gödörben. Az ásóra támaszkodva méregette a művét, elég tágas-e a kuckó, hogy az új fácska lakhelyéül szolgáljon. Úgy döntött, mélyebbre ás még egy arasszal. Könnyebben utat találnak akkor a gyönge gyökerek, hamarabb megered a fa, s talán akkor előbb is hozza meg az első gyümölcsöt.
Ám amint Jóska az ásót beletolta a földbe, annak a hegye valami keményben elakadt. Azt hitte az emberünk, hogy egy kő az, s mellette próbált leásni, hogy a követ a helyéből kifordítsa. De ott is ugyanabba az akadályba ütközött. Addig-addig kínálgatta a földet az ásó hegyével, míg ki nem rajzolódott egy szögletes forma, akkora, mint egy jókora szalonnázó deszka. Szétkotorta a lapáttal a földet, s látta, hogy deszka az csakugyan. De nem is akármilyen, hanem egy vaspántos ládika fedele.
Gyerekkorában az ember gyakran ábrándozik arról, hogy rátalál valami elrejtett kincsre, s gazdaggá lesz általa. Aztán az élet megtanítja, hogy bölcsebb, ha a két keze munkájára hagyatkozik az ember. Jóskával azonban most mégis, mintha megtörtént volna a csoda.
Mondanom sem kell, milyen lázba jött, miközben elkezdte kiszabadítani a ládát a föld fogságából. Elképzelte, micsoda palotát épít majd a csengő-bongó arany tallérokból.
Lesz földje hét határra, lovai, tehenei százszámra. A gyerekeit bársony ruhába öltözteti, és francia nevelőt fogad melléjük. Rózának pedig nem lesz más dolga, mint kommandírozni a cselédeket, s időnként meghívni a környék módosabb asszonyságait egy kis etyepetyére.
„De kincs van-e a ládában csakugyan?”
Azt ugyan Jóska el sem tudta képzelni, mi mást találhatna a föld alatt, de azért a biztonság kedvéért megkocogtatta az ásó nyelével a láda fedelét. Kocogtatott, fülelt, s csakugyan, belülről csörgés volt a válasz. Egészen úgy csilingelt, mint amikor valaki a templomi perselybe utolsóként dobja bele a rézkrajcárt.
Csontos Jóska immár bizonyos volt benne, hogy ritka nagy szerencse érte, s ettől a tudattól egészen elhagyta az ereje. Letelepedett a gödör szélére, s töprengeni kezdett.
„Hej, csuda dolog ez, de ugyan, mit fogok mondani az embereknek, hogyan jutottam hozzá a kincshez? Elhiszik-e, hogy a saját földemben találtam? Még azt gondolják, hogy loptam, raboltam, s börtönbe vetnek érte! S a végén még azt a keveset is elkobozzák tőlem, amiért tisztességgel megdolgoztam! A házát, a szőlőt, meg a tehénkét is. Szegény Róza és a gyerekek koldusbotra jutnak a telhetetlenségem miatt!”
Annyira megrémült a mi emberünk a hirtelen jött gazdagságtól, hogy a kincsesládát már nem is áldásnak, hanem átoknak érezte. Felkapta a lapátot, s elkezdte visszahányni a gödörbe a földet. Ahogy a láda lassan eltünedezett, a lelke is megnyugodott, s ismét tisztábban tudott gondolkozni.
„Mire való ez a nagy riadalom? Hisz lehet azzal a kinccsel ügyesen is bánni. Kiveszek egy aranytallért, egyetlen egyet, s beviszem a városba egy aranyműveshez. Gyűrűt öntetek belőle, és mikor azt eladom, azt mondom, édesanyámtól örököltem. Ha mindig máshová megyek, senki sem fog majd gyanút.”
Mikor ezt így kifundálta, mély levegőt vett, s megint kifelé kezdte termelni a földet. Most már félig kiszabadította a ládát, s megpillantotta a rozsdás lakatot is, ami lezárta. Ettől még inkább szertefutottak a gondolatai.
„Az is lehet, persze, hogy nem pénzérmék vannak benne, hanem aranyláncok, gyémánt nyakékek, smaragd fülönfüggők! Az efféle portékával nemigen tudnék mit kezdeni. Azonnal gyanút keltenék, amikor megpróbálok túladni rajta. De ha így van, majd nem nyúlok semmihez, s a ládát érintetlenül visszatemetem!”
Próbálta az ásóval felfeszíteni a láda fedelét, de a lakat nem engedett. S miközben ezzel bajlódott, eszébe ötlött, hogy nemrégiben fülelték le a környéken Sós Pistát és zsivány bandáját. Mi van, ha az övék ez a láda? Elásták a zsákmányukat, s majd ha kiszabadulnak, visszatérnek érte. Mikor gondolatban Csontos Jóska ideért, úgy ugrott ki a gödörből, mintha darázs csípte volna.
„Mert kiszabadulnak, az bizonyos! Öt év múlva, tíz év múlva, ha előbb maguktól ki nem röppennek a kalickából. Akkor eljönnek ide, s a kincsesládának hűlt helyét találják. Vagy, ha rálelnek is, látják majd, hogy valaki felnyitotta. Hamar kiókumlálják, hogy a szőlő az enyém, s egy szép napon kopogtatnak az ajtómon. Mit kopogtatnak, fokosokkal betörik! Mit betörik, rám gyújtják az egész házat! Jaj, akkor szegény fejemnek, jaj, az egész családomnak!”
Most aztán olyan sebesen kezdte Jóska betemetni a gödröt, mintha az útkanyarban máris a közeledő zsiványok alakját vélné felfedezni. Percek múlva a láda ismét eltűnt. Még tovább is hányta volna Jóska befelé a földet, de akkor eszébe ötlött, mi végre is jött ki ide a szőlőbe.
Hát azért, hogy a kis körtefát elültesse. Nosza, neki is látott, hogy a fácskának elkészítse a fészket. Megszórta a gödör alját trágyával kevert puha földdel, s beleállította a facsemetét.
Mire ezzel elkészült, éppen delet harangoztak. Látta már, hogy késésben van a munkával, de azt gondolta:
„Sebaj, kicsit tán megkések az ebéddel, de majd ráfogom, hogy ellenállt a föld. A lényeg, hogy a kis fa dolgát szépen elrendeztem. Jó fajta fácska ez, megered biztosan, s terem majd bőséggel. A ládikáról pedig szót sem ejtek senkinek! Csak a haramiák gyanút ne fogjanak!
Szegény Csontos Jóska, mikor a haramiák ismét az eszébe jutottak, egyszeriben lerogyott a gödör aljára, és az arcát a kezébe temette.
„Hát milyen ostoba fajankó vagyok én, hogy éppen a láda fölé akartam ültetni ezt a fát! Ha azok a gyilkos útonállók meglátják, rögtön tudni fogják, hogy a földet megbolygattam! S akkor nekem végem! Nem, nem! Új gödröt kell ásnom, a régi fa másik oldalán!”
Mit volt mit tenni, kimérte Jóska a hat lépést az ellenkező irányba. Ám még az első szúrást sem ejtette meg az ásóval, mikor rádöbbent, hogy csapdába került. Hiszen így öreg este lesz, mire a fácskát végre elülteti! S akkor, ha majd hazasomfordál, az asszony kikérdezi, hol kujtorgott ilyen sokáig. Hiába eszelne ki bármit, Róza átlát rajta, mint a szitán. Nem lesz más választása, meg kell vallania majd az igazságot.
„De hát, okos asszony a Róza, belátja majd, hogy nem nyúlhatunk a rablott kincshez. Hiszen ott van Ali Baba története, annak is hogy járt az édes bátyja, levágták a fejét! Meg fogja Róza ezt érteni!”
Ezt hajtogatta magában Csontos Jóska, ám közben egyre inkább érezte, hogy nem úgy lesz mégse.
„Jaj, dehogy érti meg! Elmond majd minden tökkelütöttnek, s holnap maga jön el, hogy a ládát kiássa! Aztán eldicsekszik a szerencsénkkel a faluban, s pár nap alatt híre megy az egész vármegyében! Ha nem is a Sós Pista, lesz más betyár, aki hurkot köt a nyakunkra! Vége mindennek, nincs menekvés így se, úgy se! A legjobban még akkor járok, ha a gödörbe befekszem, s a földet magamra omlasztom! Tán, ha a rablók a holttestem meglátják, Rózának és a gyerekeknek megkegyelmeznek!”
Jóska visszaballagott a kész gödörhöz, s a fácska mellé beheveredett. Azt gondolta, mielőtt eltemeti magát, elmond még egy utolsó imát. Hanem imádság közben is úgy cikáztak a gondolatai, mint a vadászó bőregerek. Mire ahhoz a sorhoz ért, hogy „ne vigy minket kísértésbe”, hát éppen sikerült kísértésbe esnie. Mert az jutott eszébe, hogy az ő életének már úgyis vége, de nyugodt lélekkel csak akkor tud a világtól elbúcsúzni, ha a kincsre a pillantását legalább egyszer rávetette.
Feltápászkodott hát, fogta a lapátot, s nekiállt harmadszor is kiásni a ládikát. Ezúttal már nem törte semmin a fejét, addig hányta a földet, míg teljesen a ládát ki nem szabadította. Akkor nekiveselkedett, hogy a súlyos terhet kiemelje a gödör aljáról a napfényre. Kár volt a nagy készülődés, mert a ládika egészen könnyűnek bizonyult. Ugyan most is csöngött-bongott valami a belsejében, de az kiviláglott, hogy nincsen színültig tele kinccsel.
Ez éppen nem szegte Csontos Jóska kedvét. Feje fölé emelte az ásót, s mint egy szekercével, háromszor egymás után rásújtott vele a lakatra. A harmadik ütésnél a lakat eltörött, és az emberünk remegő kézzel felnyitotta a láda fedelét. Bizony, nem az a látvány fogadta, amire számított. Tányér, kanál és bögre hevert a láda alján, mind olcsó szürke bádogból készült.
Egy kard törött markolatát pillantotta meg, egy puska csappantyúját, golyókat, töltővesszőt és egy lőporos szarut. Nem kincsesládika volt ez, hanem egy katonaláda a régi időkből.
Akadt ugyan a limlom között néhány idegen földről származó rézpénz, de azok sem érhettek összesen egy ezüst forintot.
Mikor Jóska mindezt felfogta, mérhetetlenül megkönnyebbült. Úgy érezte, megszabadult a halál torkából, s egyszeriben kitört belőle a nevetés. Először gurgulázva kacagott, majd fuldokolva vihogott, végül a földön fetrengve, levegő után kapkodva, könnyeit szanaszét potyogtatva hahotázott. Szerencse, hogy a vég nélküli nevetésbe nem pusztult bele.
Már csak azt nem értette, miként kerülhetett ez az értéktelen holmi a föld alá, hogy őt így megtréfálja. Letérdelt a láda elé, s inge ujjával letörölgette a deszkákról a rátapadt földet. S íme, cirkalmas betűk bukkantak fel, és Jóska döbbenten vezette ujját végig a deszkába vésett rovásokon.
„Csontos Péter, 1809”
Az ő nagyapjának a neve, és egy réges-régi évszám! Jóska lassan lecsukta a láda fedelét, s szemét lehunyva az emlékek szárnyán visszarepült harminc esztendőt. Kisgyermek volt, s nagyapja, mint általában, odakinn üldögélt a tornácon. Pöfékelve eregette a magasba a pipafüstöt, ő pedig rángatta az öreg nadrágszárát, s kérte, hogy meséljen neki.
- Aztán miről szóljon a mese, kicsi Józsikám?
- Arról, hogyan verekedtél meg Napóleonnal!
- Ej, gyermekem, arról én semmit sem mondhatok – dörmögte a nagyapja. - Tudod, Józsikám, nincs a világon szörnyűbb emberi találmány, mint a háború. Mert nem az a dolgunk itt a földön, hogy más emberek életére törjünk, hanem éppen az, hogy új életet teremtsünk. Hogy gyerekeket neveljünk, fákat, virágokat ültessünk, lovat, tehenet gondozzunk. Ez ad az embernek boldogságot, nem pedig a kiontott vér. Én, fiam, mikor a harcmezőről hazatértem, mindent, ami a háború gonoszságára emlékeztetett, mélyen eltemettem. Emlékezni sem kívánok arra a borzalomra, nem hogy meséljek róla bárkinek.
Csontos Jóska tisztán látta maga előtt nagyapja komor arcát, sötét szemét, mély ráncait, hófehér haját. Most már azt is megértette, miként került a láda a föld alá, s azt is, hogy annak ott van a helye mindörökre.
Kora délután ért haza, a gyerekei elébe szaladtak, s ő mindegyiknek megsimogatta a buksi fejét. Az ebéddel megvárták a ház urát, a fazék a tűzhelyen illatozott. Hamar asztalhoz ültek, a Róza mindenkinek megszedte a tányérját. Csak később, mikor az ebédet már elköltötték, akkor jegyezte meg csendben az asszony:
- Azért jobban is igyekezhetett volna kend!
Ekkor Jóska elmesélte, hogy s mint volt, hogy egy kincsesládát talált a földben, s még azt is ki kellett ásnia. A gyerekek tátott szájjal hallgatták, s a legnagyobb fiú rögtön visszakérdezett.
- Aztán miféle kincsre lelt abban a ládában, édesapa?
- Maga a láda volt a kincs – felelte mosolyogva Csontos Jóska. Végignézett feleségén, s a csillogó szemű gyerekhadon. Eszébe jutott a kis körtefa is, mit végül rendben elültetett, s így folytatta:
- Mert tudjátok, az a láda emlékeztetett arra, hogy mi az én dolgom és célom ezen a világon. Az pedig nem más, minthogy ti boldogságban, békében élhessetek. Hát mondjátok, boldogok vagytok-e?
- Azok vagyunk, édesapa – felelték kórusban a gyerekek.
Csontos Jóska elégedetten bólintott, és azt mondta csöndesen:
- Akkor boldog vagyok magam is.
SALAMON ADRIENN
illusztráció: Szatori Sárvári Katinka
Egy kis varázslat
Ez a mese öt kis barátról szól és egy varázslatos kastélyról. A gyerekek egy édes kis faluban laktak nem messze a nagyvárostól. Nagyon sokszor játszottak együtt, mivel nagyjából egy idősek voltak, volt közöttük három fiú és két kislány. Csak nagyon ritkán veszekedtek, például olyanon, hogy kié legyen az utolsó gumicukor, vagy hogy másnap ki segítsen az öreg szomszéd néninek összeszedni a tyúkolból a tojásokat.
Történt egyszer, hogy a nagy nyári forróság elől bemenekültek a gyerekek a falu melletti kerek erdőbe. Kitalálták, hogy fogócskázni és bújócskázni fognak. Nagyon belemelegedtek a játékba és egyre beljebb és beljebb kerültek az erdő mélyére. Lassan eljött az uzsonna idő és a gyerekek pocakja elkezdett egymás után korogni, jelezvén hogy éhesek. Jó barátok lévén elosztották a zsebeikben lévő kekszeket és megegyeztek abban, hogy most már ideje haza indulni. Igen ám, de nem kifele mentek az erdőből, hanem pont az ellenkező irányba. Addig-addig bolyongtak, még kezdett beesteledni és rájuk sötétedni. Egyszer csak megláttak valamit pislákolni a távolban és elkezdtek szaladni, mivel azt hitték a falu szélén lévő házat látják. Nem így volt. Amikor közelebb értek egy hatalmas kastélyt pillantottak meg, aminek az egyik ablakában egy gyertya pislákolt. Vajon ki lakhat itt, kezdték el találgatni. A kislányok szerint egy gyönyörű szép herceg kisasszony, aki soha nem tud mosolyogni és ezért zárta ide be a király. Az egyik fiú szerint rablók laknak itt, akik itt rejtőznek el a rendőrök elől. A másik kisfiú véleménye az volt, hogy egy öreg banya lakhat itt a macskáival, aki az erdőben lévő növényekből főz bűvös szereket. Háát…, elárulom neked, mindenki tévedett! Közelebb mentek, mert mindegyikük oldalát furdalta a kíváncsiság. A kastély kapujában ismét megtorpantak, nézték, nézték a nagy oroszlánfejet, ami rá volt faragva. Ijesztően élethű volt a nagy sörényével. Már majdnem bekopogott a legnagyobb fiú, amikor hirtelen a hátuk mögül egy nagy fekete varjú repült eléjük, és leszállt az ajtó mellett álló kandelláberre. Éles hangon kérdezte meg őket:
- Hát ti meg mit kerestek itt?
- Mi csak eltévedtünk – mondták szinte egyszerre.
- Akkor megkérdezem a gazdámat, hogy tud-e nektek segíteni a hazajutásban. – ezzel nyitva hagyva az ajtót, eltűnt.
A gyerekek egy kicsit tanakodtak, aztán összeszedve a bátorságukat beléptek. Egy hatalmas előcsarnokba toppantak, ahol fényes márvánnyal volt kirakva a padló. Nagy széles lépcső vezetett fel az emeletre, ahol a madár már várta és bevezette őket egy sötét dohos szobába. A szobában egy hosszú ősz szakállú, pici, öregember állt.
- Én a nagy Morton varázsló vagyok. Nem kell félnetek tőlem. Miben tudok nektek segíteni? – kérdezte
- Eltévedtünk ebben a nagy és sötét erdőben. Mi csak haza szeretnénk jutni – mondta a legnagyobb fiú.
A varázsló azt javasolta a gyerekeknek, hogy mivel már késő van, vacsorázzanak itt és majd reggel, haza repíti őket. A gyerekek, mivel nagyon éhesek voltak elfogadták az ajánlatot, bár mindegyikük elgondolkozott azon, valójában mit is jelenthet, a repítlek szó.
Hamar elfelejtették ezt, amikor beléptek az ebédlőbe, ahol egy hatalmas terített asztalt találtak, ami roskadozott minden finomságtól, amit a gyerekek szerettek. Volt ott rántott hús, sült hús, sült krumpli, fagyi kehely és egy nagy átlátszó tál tele volt színes gumicukorral. A gyerekek úgy jól laktak mint a duda. Dőltek jobbra, dőltek balra. Ezután jött a varázsló madara és bevezette őket egy szépen megágyazott szobába, ahol a gyerekek gyorsan álomba zuhantak. A varázsló ekkor belépett és elmondott halkan egy varázsigét, megérintve minden gyermek buksiját. Ennek következtében mindenki nagyon érdekeset álmot látott.
A varázsló gyorsan bement a szomszédos szobába, ahol egy nagy fényes, faragott asztalon, egy titokzatos üveggömb állt. Az üveggömböt simogatva újra elmormolta azt a varázsigét, amit a gyerekeknek mondott mielőtt azok elaludtak. Ennek következtében csodálatos módon, szépen sorban megjelent az összes gyermek álma. Mint egy film úgy tudta őket végig nézni a gömb mellett állva. A legnagyobb fiú álmában hős katonaként lovagolt végig a prérin, de nem csatában háborúzott, hanem egy hatalmas karddal küzdött a hétfejű sárkánnyal, ami a faluját készült felperzselni. A kisebbik fiú egy hatalmas zöld kukásautót vezetett. Amikor megállt és csengetett egyet, a teli kukák mellett, azok maguktól berepítették a szemet a feneketlen autó tartályának gyomrába. Az egyik kislány egy óriási lila pillangó hátán ült és az előttük szálló tündér Lalát és tündér Lilit követte őrült gyorsasággal cikázva az égen, akik éppen azt magyarázták hogyan kell szórni az álomport az elalváshoz készülődő gyerekek szemére. A másik kislány a Piroska és a farkast nézte a TV-ben, amikor hirtelen ott találta magát a farkas ágya mellett, aki már fel is falta. Mivel ismerte a mese végét így tudta, hogyan fog megmenekülni. A legkisebb fiúcska hatalmas paradicsom palánták között bolyongott és kereste a kivezető utat, amiben a szomszéd kutya ugatása segített neki. Ezeken az öreg varázsló igen jól szórakozott.
Reggel, amikor a gyerekek felébredtek, nagyon vidáman szaladtak be a nagy ebédlőbe. Az asztal végén már ott ült Morton, öreg varázsló. A gyerekek lehuppantak és meglátták az ínycsiklandó, forrón illatozó, tejszínhabos kakaót, amit egy gyors reggeli után el is kortyolgattak. Közben a varázsló közölte velük, hogy ha végeztek, várja őket a bejáratnál, majd kiviharzott. A gyerekek lerohanva a hatalmas lépcsőn, az ajtó előtt egy nagy színes dobozt találtak, ami akkora volt, mint egy ruhás szekrény. A varázsló ott állt mellette, majd megszólalt:
- Szeretnélek megkérni titeket gyerekek, mielőtt haza repítenélek, hagyjatok valami emléket nekem az itt töltött éjszakáról, mivel nálam nagyon ritkán fordul meg vendég, - majd egy hatalmas könyvet tartott az orruk elé.
Bátortalanul vették el. A nagyobbik kislány magához ragadva, mivel még csak ő tudott írni, elkezdte leírni egy üres oldalra a neveket: Joja, Beni, Boldi, Lizi és végül Barnabás szerepeltek. Ezután mindenki rajzolt valamit a csodás álomból, amit itt láttak az éjszaka folyamán. Volt ott pillangó, a hétfejű sárkány, egy nagy kukásautó, ott volt még a farkas is és végül egy hatalmas piros pacaként az óriásparadicsom. A varázsló elmosolyodott, amikor meglátta a rajzokat, mivel felismerte az üveggömbben látott álmokból.
Végül megkérte a gyerekeket, hogy bújjanak be a dobozba. A kicsik félve, de beálltak. Körben egymás kezét szorítva, csukott szemmel várták, hogy mi fog történni. Hallották, hogy a varázsló elmond egy varázsigét és a doboz felemelkedik. A következő pillanatban már a falujuk határában is voltak, ahonnan már mindenki haza látott. Miután elköszöntek egymástól gyorsan hazaszaladtak. Meglepődve tapasztalták, hogy vacsorára hazaértek és nem telt el egy éjszaka sem. Senki nem kapott szidást, hogy merre járt és a szülők sem aggódtak értük. Így ez a varázslatos kaland a gyerekek titka maradt!
Dömös Liliána
(Göd, Huzella Tivadar Két Tanítási Nyelvű Általános Iskola)
A Nagyképű Mókus
Elérkezett a tavasz. Kivirultak a virágok, megjelent az égen az első szivárvány és ébredezni kezdett az erdei nép. Elsőként a Bagoly dugta ki fejét téli vackából, hogy láthassa az első szivárványt. Minden állat jól tudta, mit jelent ez a különleges égi jelenség: megkezdődhet a Nagy Tavaszköszöntő Verseny.A Bagoly tervezte ezt a rendezvényt. A vetélkedő a Nagy Mocsárban játszódott. Ez a hely különösen veszélyes volt, a szabály viszont egyszerű: Maradj életben és kész! A díj az volt, hogy a győztest egy éven keresztül úgy fogják hívni: A Tavaszmester.A verseny híre eljutott a Nagyképű Mókushoz is. Ő az összes versenyt megnyerte, amin csak részt vett és ezért úgy gondolta, hogy ezt is meg tudja, még hátrakötött manccsal is. Elérkezett a nagy nap. Tíz versenyző állt a rajtvonalhoz: a róka, a farkas, a medve, a vaddisznó, a sün, az őz, a szarvas, az egér, a hiúz és a Nagyképű Mókus.
A Mókus észrevette a sor végén kuporgó Kis Egeret és elnevette magát:
Ha-ha-ha, Hi-hi-hi - kacagott gúnyosan - Te-te kis mitugrász! Te-te semmi! Olyan pici vagy, hogy ha az első akarsz lenni, akkor nekünk minden egyes méternél egy teljes órára meg kell állnunk és előre engednünk! A többiek sem különbek nálad! Viszont én tökéletes vagyok! Tudok ugrani, mászni, futni, kúszni és még sorolhatnám! De te egy senki vagy! Ez a verseny már a rajtnál eldőlt! Én fogok győzni, csak én, senki más! Ne is reménykedj! Én a te helyedben fülem-farkam behúznám és az utolsó sorba menekülnék, hogy még véletlenül se essék bántódásom! Ha – ha – ha!
A Kis Egér majdnem elsírta magát ennek hallatán és a többiek sem voltak boldogabbak nála. Úgy néztek a Mókusra, mint egy ünneprontóra. De nem volt idejük rászólni, mert a Bagoly megfújta az Erdei Kürtöt. Odaözönlött az egész erdő és a Bagoly elkezdte beszédét:
Mindenkit üdvözlök a Nagy Tavaszköszöntő Versenyen! Foglaljátok el a helyeteket, lehetőleg a pályavonalon kívül! Jó szórakozást! – majd a versenyzőkhöz fordult és ellentmondást nem tűrően így szólt:
Tisztességes versenyt szeretnék látni! Amíg ti vetélkedtek egymással, én felettetek fogok repülni, így mindent látni fogok! Nem ajánlatos csalni!
Ezek után megfordult és elkezdett szép lassan fölrepülni. Még egyszer visszafordult a versenyzőkhöz és odakiáltott nekik:
Találkozunk a célban! – és ezzel a lendülettel lehuppant a legnagyobb tölgyfára.
Mindenki nagyon izgatott volt. Mindenütt szurkolók voltak a földön és a fákon: medvék, mókusok, szarvasok, őzek, rókák, fakopáncsok, kék- és széncinegék, hiúzok, farkasok és más állatok is, akik kíváncsiak voltak a versenyre. Amikor az utolsó madár is megjött, a Bagoly elkezdte a visszaszámlálást: 3-2-1… RAJT!!!
Mindenki elstartolt, élen a Mókussal. Mögötte ment a hiúz, a harmadik helyen meg a róka állt. Négy próba volt: a föld, a víz, a tűz és a levegő.
Az első próba a föld próbája rögtön a startnál elkezdődött: a mocsár kidőlt fáit, hatalmas pókhálóit és szikláit kellett ügyesen kikerülni. Itt a hiúz az élre tört, de nem tudott eleget örülni az előnyének, mert jött a víz próbája: úszni kellett a mocsár folyóján. A Mókusnak nagy előnyére ott volt az ár, de amikor már majdnem utolérte a hiúzt, az kimászott egy sziklára és kiugrott a partra, majd eltűnt. A Mókus csak későn vette észre, hogy egy vízesés felé tart! Kétségbeesetten jajveszékelni kezdett:
Jaj! Ne! Segítség! Ha lezuhanok kiesek a versenyből.
De már késő volt… Lecsúszott a vízesésen, de nem esett ki, csak lemaradt.
Ekkor jött a tűz próbája: a gejzír mezőn kellett a kitörő gázok között szlalomozni. Itt a medve majdnem sült medve lett, de szerencsére megmenekült. A gázmezőn a róka mindenkit megelőzött. Végül jött a levegő próbája: a Nagy Szakadéknak nevezett hasadékra ki volt feszítve egy inda, hogy azon egyensúlyozzák át magukat a célba. Itt a rókát megelőzte a hiúz és a Nagyképű Mókus. A róka most a 3. helyen volt, a hiúz a 2-on és a Mókus az élen. Ekkor a három első állatot kivéve minden állat megállt a félelemtől.
A Nagyképű Mókusnak egyszer csak eszébe jutott, milyen jópofa dolog lenne, ha ő 1 perc előnnyel érne be a célba. El is kezdett rohanni és kapkodni. Ennek az lett a következménye, hogy leesett az indáról és zuhanni kezdett. Az erdei sasok kapták el, így a hiúz nyerte meg a versenyt, a róka a második és az egér is nagy nehezen átkecmergett az indán, így ő lett a harmadik.
A Bagoly rosszallóan ingatta a fejét ennek láttán. Magához is hívatta a zuhanástól még mindig remegő mókust és így szólt.
Látod-látod mókus, ez történik akkor, amikor túlságosan elbízod magad. – Remélem megtanultad a leckét! Most menj és kérj bocsánatot mindenkitől!
A Nagyképű Mókus szomorúan ballagott a versenyzőkhöz, akik a hiúzt ünnepelték. Mindenki morcosan nézett a mókusra, amikor észrevették őt. Végre az egér megszólalt.
Na, mit akarsz? Újra a szemünkre akarod hányni, hogy nem vagyunk tökéletesek? Bár, ha jobban belegondolok én ma harmadik lettem! Dobogós helyezett! Téged kellene csúfolni! De persze mi nem fogunk. – mondta.
A Nagyképű Mókus lehajtotta a fejét, és így szólt:
Nagyon sajnálom barátaim, tényleg nagyon rossz voltam az elején. Belátom nem készültem fel, amíg ti az egész napotokat azzal töltöttétek, hogy a versenyre edzettetek. Túlságosan elbíztam magam, és kicsúfoltalak benneteket. Sajnálom...
Az állatok összenéztek, majd odalépett hozzá a hiúz.
Semmi baj mókus, de legközelebb azért ne csúfolj ki minket.
A mókus odafordult az egérhez, és így szólt:
Nagyon sajnálom egér, hogy az elején olyan gonosz voltam veled. De belátom, hogy a végén legyőztél!
Az egér elégedetten bólintott, s miután az állatok látták, hogy a mókus őszintén megbánta, amit tett megbocsátottak neki.
Ettől kezdve a mókus is megváltozott és soha többé nem becsülte alá az ellenfeleit. Így lett a Nagyképű Mókus nevéből egyszerűen csak Mókus.
Jelige: -rame-
A Kék Kisvödör története
A Kisvödör egy játékgyárban született. A gyárban rengeteg új játék várta a polcokon, hogy minél előbb a gyerekekhez kerüljenek és játszhassanak velük.
A kékszínű Kisvödör egy hosszú polcon üldögélt 100 másik kisvödör társaságában. Amíg a többiek aludtak a Kisvödör csendben töprengett.
- Vajon, mikor csomagolnak be engem is – morfondírozott -, mikor visznek el innen? Vajon hová kerülök majd? Fog nekem valaki örülni?
Igazából egy ici-picit félt is, hiszen még soha nem járt a polcon kívül. Arra gondolt, hogy a dobozban sem lehet túl kellemes, hiszen ott biztos sötét van. De nem bánta, csak sorra kerüljön végre.
Aztán egy szép napsütéses reggelen nagy sürgés-forgásra figyelt fel. Emberek jöttek a raktárba és nagy dobozokat raktak a polc elé, amelyen a Kék Kisvödör várakozott.
- Jaj, most biztos én is sorra kerülök! – reménykedett. Még a félelméről is megfeledkezett az izgalomtól.
És akkor megtörtént. Egy mosolygós fiatal nő megfogta és egy puha papírral bélelt dobozba rakta. A dobozban már voltak más játékok, de kisvödör nem volt több, csak ő. Volt ott egy piros pöttyös labda, egy rongybaba, egy doboz építőkocka és egy kislapát.
A Kék Kisvödör elcsodálkozott. Eddig mindig egyszerre több kisvödröt, vagy babát raktak egy dobozba. Most meg mindenből csak egyet. Hirtelen megint eszébe jutott a félelme.
- Mi lesz most vele a többi kisvödör nélkül?
A doboz teteje hirtelen becsukódott és a játékok a sötétben egymáshoz bújtak.
- Mit gondoltok – kérdezte a rongybaba – hová visznek bennünket?
- Nem tudom – válaszolta a pöttyös labda – de remélem, egy játszótérre megyünk, ahol a gyerekek labdázni fognak velem.
- Mi az a játszótér? – kérdezte az egyik építőkocka.
- Honnan tudsz te ilyeneket? – csodálkozott a Kisvödör.
- Én sok mindent tudok – hangzott a vidám válasz. Nemrég látogatók voltak a játékgyárban, kicsi emberek, gyerekeknek hívják őket. Ők beszélgettek a játszótérről és én azt gondolom, az egy nagyon-nagyon jó hely lehet. Bárcsak oda kerülnék! – sóhajtotta a labda.
A kislapát csendesen közelebb csúszott a Kisvödörhöz és megérintette az oldalát.
- Tudod, én meg azt hallottam, hogy nekünk együtt kell lennünk, mi összetartozunk. Kettőnkkel együtt tudnak a gyerekek jót játszani. Vödör és lapát, két jó barát!
- Milyen érdekes! – kiáltott fel a Kisvödör – Akkor mi mindig együtt leszünk, soha nem leszünk egyedül. Jaj, de jó!
- Mi, soha nem vagyunk egyedül – dicsekedett az építőkocka. – Mi sokan vagyunk, mert sok kockával sokféle érdekes dolgot lehet építeni. Láttam, mennyire örültek a látogató gyerekek a kockáknak, amit elvihettek magukkal.
- De jó lenne – ábrándozott a Kék Kisvödör – ha nekem is örülne valaki!
Eközben a munkások az egyforma dobozokat teherautóra pakolták és az autó hamarosan elindult. A Kisvödör a puha rongybabához bújt, a kislapát pedig őhozzá. És így egyikük sem félt egy cseppet sem. A hosszú úton azután mindnyájan elszenderedtek.
Arra ébredtek, hogy az autó megállt és egy kedves hang azt mondja:
- Végre megérkeztek az ajándékok a gyermeknapi versenyekre. Kérem, minden csoportszobába vigyenek egy dobozt. Holnap reggel kiosztjuk az ajándékokat a nyerteseknek.
Hamarosan minden elcsendesedett és a dobozban a játékok izgatott beszélgetésbe kezdtek.
- Ajándékok leszünk – mondta a rongybaba.
- Az jó, az jó! – örvendezett a pöttyös labda.
- Akkor hamarosan játszani fog velünk valaki – suttogták egymásnak az építőkockák.
- Ugye, mi együtt maradunk - kérdezte reménykedve a kislapát a Kék Kisvödörtől.
- Hát persze, hogy együtt – válaszolta a kisvödör.
A játékok sokáig beszélgettek, nehezen tudtak újra elaludni. Mindnyájan szerették volna, ha már reggel lenne. Végül aztán mindnyájan álomba merültek.
Gyerekhangokra ébredtek. Volt, akik beszélgettek, néhányan énekelgettek, mások nevetgéltek. Aztán meghallották a tegnapi kedves hangot, az óvó néni hangját.
- Üljetek a helyetekre gyerekek. Most kiosztjuk a tegnapi sportverseny díjait.
A gyerekek elcsendesedtek, csak egy kis izgatott suttogást lehetett hallani.
- Vajon, mi lesz az ajándék?
- Én biztosan kapok, mert én jól szerepeltem.
- Talán valami játékot kapunk.
- Maradjunk csendben, akkor hamarabb megtudjuk, mi van a dobozban.
- Figyelem gyerekek! – szólt hangosan az óvó néni. – Először is mindenkit megdicsérek. Nagyon ügyesek voltatok és jól viselkedtek tegnap. A mi csoportunk volt a legjobb és ennek én nagyon-nagyon örülök. Büszke vagyok rátok! A versenyen mindenki jól szerepelt, de díjat sajnos csak a győzteseknek tudunk adni. Azért senki se búsuljon, mert azoknak is készültünk meglepetéssel, akik nem nyertek.
Minden kisgyerek kíváncsian nézte a dobozt, ahonnan az óvó néni sorra előszedte a díjakat.
- A legügyesebb futó tegnap Péter volt – mondta az óvó néni – ő ezt a szép pöttyös labdát nyerte – emelte ki a dobozból a labdát.
A szöszke kisfiú, Péter boldogan ölelte magához a piros pöttyös labdát, aki nagyon örült, hogy máris gazdája akadt.
- A mászóka tetejére Lili ért fel a leggyorsabban. Övé lesz ez a kedves kis rongybaba.
- Jaj, de jó! – kiáltott fel a kislány. Már régen szerettem volna egy ilyen babát. Már a nevét is kitaláltam, Pankának fogom hívni.
A rongybaba büszkén kizúzta magát, hiszen neki már neve is van. Micsoda boldogság!
A Kék Kisvödör aggódni kezdett. Mi van, ha neki nem lesz kisgazdája? Mi lesz vele és a kislapáttal, ha nem jut nekik gyerektárs?
Közben az építőkockák is sorra kerültek.
- A legszebb rajzot Soma készítette a csoportunkból – folytatta az óvó néni – övé lesz ez a nagydoboz építőkocka.
Soma ugrándozva szaladt ki, átvenni az ajándékát. Ahogy visszaült a helyére nyomban kinyitotta a dobozt és máris elkezdte a házépítést a kisasztalon. A kockák is jó helyre kerültek.
- Jaj, már csak mi maradtunk – suttogta a kisvödör a kislapátnak.
- És végül itt van ez szép kék kisvödör meg a kislapát – hallották az óvó néni hangját. Ezt az ajándékot Zsófi kapja, mert olyan ügyesen segített a kiscsoportosoknak a Gyereknapon.
Zsófi nagyon megörült a nyereményének. Előző nap ugyanis az édesapja egy szép kis homokozót épített a házuk udvarán és Zsófi éppen azon gondolkozott, hogy jó lenne egy új vödör és egy lapát, mert a régi, amit a tesójától örökölt, eltörött.
- Köszönöm szépen óvó néni – kiáltott fel nevetve – pont ilyen kisvödröt és kislapátot szerettem volna.
A Kék Kisvödör megnyugodva simult Zsófi kezébe. Végre van gazdája, és neki is örül valaki. Mi mást kívánhatna magának egy gyerekjáték.
Aztán, mielőtt még a többi gyerek elszomorodott volna, hogy nekik nem jutott ajándék, az óvó néni tovább beszélt:
- És akkor… jöjjön a meglepetés! A csoport nyert egy hatalmas habos tortát, mert Ti voltatok a legügyesebbek a csoportok versenyében.
- Gyönyörű nap ez a mai – gondolta a Kék Kisvödör – hiszen mindenki örül.
Reider-Tabáni Erzsébet
A könnyek óceánja
Az emberek nyüzsgő világától távol, ott, ahol az óceán égszínkék és a lenyugvó nap sugarai csillámló aranyfényt festenek a víztükörre, volt egy aprócska sziget. A szigetet homok vette körül és csupán egyetlen hegy magasodott rajta. De bármennyire is vonzó volt a szemnek a kicsi sziget, még az élőlények is messze elkerülték. Kristálytiszta vizében nem úszkáltak halak, partjainál nem hevertek kagylók és még a madarak sem raktak fészket a fákon.
Egyszer azonban egy vándormadár tévedt a vidékre, aki nagyon elfáradt a hosszú útja során és kénytelen volt megpihenni a szigeten. A madár leszállt a parton és mélységes szomorúság költözött a szívébe. Nem értette, mi történhetett, hiszen az előbb még boldogan repült új otthona felé, most pedig ereje sem volt ahhoz, hogy felszálljon. Miközben bánatosan sétált a parton, hangokat hallott mindenhonnan, de nem látott senkit, akitől származhatott volna. Kis idő elteltével feltűnt egy lány, aki nehéz vödröket cipelt a vállán, amelyek tartalmát az óceánba öntötte.
A madár odarepült a lányhoz és megkérdezte tőle, hogy mi ez a hely, ahol leszállt és miért érzi magát itt ennyire nyugtalanul?
A lány elmesélte, hogy a szigeten magasodó hegy tetején él magányosan. A hegy belsejében pedig egy különös forrás ered, amelyet az emberek fájdalma táplál. És ő naphosszat azon dolgozik, hogy az fájdalmakból született könnycseppeket összegyűjti és vödrökben hordja el. Némelyik vödör nagyon nehéz, mert a könnycseppek, amelyek benne vannak, olyan emberektől származnak, akik nagyon nagy szomorúságot éltek át. A lány soha sem tud pihenni, hiszen az emberek mindig szomorkodnak valami miatt, és ha sírnak, akkor bizony a vödrök gyorsan megtelnek. Ezeket aztán a vállára veszi és a hegyről egészen a nagy vízig cipeli, ahol a többi szomorú könnycsepp is lakik. Ezért hívják ezt a helyet a Könnyek óceánjának.
- És miért csinálod ezt? – értetlenkedett a madár.
- Mert senki más nem csinálja, és ha én sem tenném, akkor az emberek folyton csak sírnának, hiszen ha minden könnycseppjük ott maradna fent a hegyen, sohasem találnának vigaszt. – válaszolta a lány.
Ugyanis a víz elviszi a bánatot, és amikor a könnycseppek összekeverednek a napfényben fürdőző, energiával telt vidám vízcseppekkel, hátrahagyva szomorú környezetüket, meghozzák gazdájuk számára a vigaszt is. Mindegyik bánat nehéz, és idő kell ahhoz, hogy újra örömmé és vidámsággá változzon.
- De miért van ez a szomorúság a szívemen és milyen hangok gyötörnek szüntelenül? – kíváncsiskodott tovább a madár.
- Tudod kismadár, minden könnycsepp tárolja gazdája bánatát. A madarak és a halak pedig hallják, hogy a könnycseppek miről mesélnek. Fájdalmakról, csalódásokról, veszteségekről. Ezt hallod te is és ezért vagy olyan szomorú.
A lánynak még sohasem volt társasága, így nem tudta mit is kezdjen a madárral. Csak folytatta tovább a munkáját. Visszatért a hegyre és a madár vele tartott. A madár látta a forrást és a sok-sok vödör könnycseppet, amit még a lánynak el kell cipelnie. Közben pedig a nap is a végéhez közeledett. Csodálatos színek kíséretében nyugovóra tért.
A madár összekuporodott egy kisebb fedett helyen, hátha így nem hallja meg a könnyek szavát, de hiába, a fájdalmak suttogása erősebbnek bizonyult. A madár nem aludt az éjszaka, csak nézte, ahogy a lány csendben teszi a dolgát. Nem győzte csodálni, hogyan bírja ezt egyedül és elhatározta, hogy itt marad vele. Segíteni szeretne, hogy a lány ne egyedül cipelje ezt a terhet.
Pirkadatkor beszélt is a lánnyal, de a lány elutasító volt.
- Nem maradhatsz itt csak azért, hogy nekem segíts! Vissza kell menned oda, ahová tartozol! – mondta a lány.
- De nem tudnálak itt hagyni! – válaszolta a madár.
- Kedves kismadár! Ne aggódj miattam! Hidd el, csak annyi teher nehezedik rám, amennyit elbírok. Nekem az a feladat jutott, hogy segítsek vigaszt találni az embereknek. Rád viszont bizonyára más sors vár. Menj, és keresd meg!
A madár nem vitatkozott a lánnyal, inkább beletörődött abba, hogy mennie kell. Megegyeztek, hogy a következő vödör kiöntésénél elbúcsúznak egymástól. Amikor elérkezett a pillanat, a madár felrepült a magasba, a lány pedig hosszan nézte, ahogy a kismadár minél távolabb száll, míg végül eltűnik a horizonton. A lány így búcsúzott tőle:
Drága kismadár!
Repülj hát, vissza se jöjj!
Ne búsulj miattam,
Mert a bánat újabb könnyeket sző!
Inkább légy vidám,
És szállj szabadon!
Bánat helyett,
Öröm kísérjen utadon!